Pillanat, melyről azt gondolod, bárcsak örökké tartana. Megfoghatatlan
sebességgel rohan az idő. Nem félelmetes? Ez a pillanat, melyben ezt a szót,
mondatot, írást olvasod, nem lesz többé... többé soha. Az imént még a tiéd
volt, a kezedben volt, de most már a múlté. Elmúlt, s számodra csak az emléke
maradt, egy érzés talán.
S
tudomást veszünk-e néha arról, hogy az ilyen tovatűnő, jelentéktelen kis
pillanatok milliói alkotják teljes életünket? S ilyen pillanatokban teremtődnek
meg életünk nagy eseményei, sorsdöntő helyzetei. Csak nekünk egy pillanat nem
elég a boldogsághoz. Mit adhat nekünk szemvillanásnyi idő? Nekünk több idő
kell, nekünk pénz, autó, mínusz öt kiló, karrier... nekünk valami eget rengető
kell. S persze nem ülhetünk tétlenül, rohannunk kell, földbe tiporva, esélyt
sem adva a pillanatnak, amely a maga kis csodájával boldogságunkat ígéri.
Aztán
hatalmas kegyelemmel ajándékoz meg az élet. Késztetést érzünk, lassítanunk
kell, s bekövetkezik az, mi elkerülhetetlen: átadjuk magunkat a pillanatnak.
Felnézel az égre, és azt kiáltod: Igen! A pillanat, melyről azt kívánod,
bárcsak örökké tartana. S a pillanat, mely persze nem tarthat örökké. De ne
csüggedj! Ami egyszer a tiéd volt, azt nem veszítheted el. Magaddal viszed az
emlékét, s milliónyi emlékek milliónyi érzése formál téged emberré.
De
vigyázz, ha egyszer elmész valahonnan, ahol boldog voltál, ne feledj el
otthagyni valamit. Valamit magadból. Cserében a pillanatért, amikor a lélegzet
elállt. Cserében a pillanatokért, amikért érdemes.