Kedves Testvérek, ismerősök és még nem ismerősök! / Zso

Egy évet igyekszem bezárni néhány gondolat közepette most. Amikor ezeket a sorokat írom már 3460 oldalmegjelenítés vagy oldalmegnyitás történt a blogunkon. Nem akartunk világrekordot dönteni olvasói létszámban csupán foglalkoztatott néhány gondolat.  A legtöbb ötlet tőletek jött, mi csak a véleményünket és érzéseinket írtuk le. Mert azt gondoltuk, hogy jó lenne olyan dolgokat is olvasni amik nem azért íródnak, hogy valaki pénzt kapjon érte, vagy, hogy a neve szerepeljen reklámokban. Csupán önmagunkért történt minden. Többször hangsúlyoztam írásaimban, hogy „ez az én véleményem” azért, hogy te aki olvasod neked is megmaradjon a tied, hogy ne érezd, hogy rád akarom erőltetni az én gondolataimat illetve véleményemet. Ezek a sajátjaink, ezek mi vagyunk. Az idei év sok mindent hozott, hasonló volt életünk a cirkusz színes, szomorú napjaihoz, hol úgy éreztem, hogy tűzkarikákon kell átugrálni, és nem biztos, hogy életem sátra nem ég porig, hol a trapézon logó akrobata félelmével kellett szembenézni számomra megváltoztathatatlan dolgokkal. De végül minden akadályt sikerült megharcolni. Az élet nemcsak győzelmekből ál, vannak benne komoly vereségek és leckék amiket meg kell tapasztalni, meg kell élni, hogy ne veszítsd el a z élet ízét. Az idei év harcaiban rengeteg ember biztosított támogatásáról, állt mellettem és azt gondolom elmondhatom, hogy mellettünk. És nemcsak, hogy mellettünk állt hanem velünk is küzdött ha kellett. Most már egy évesek vagyunk! Ugyanis a blog egy éve működik, eszünk ágába sincs abba hagyni, sőt folytatni akarjuk, ez is apostolkodás. Viszont nem akarom, hogy írásaink a szélviharba kiáltó ember néma üvöltései legyenek. Szeretnénk kapni tőletek visszajelzéseket, véleményeket, ötleteket és segítséget, hogy tudjuk, merre haladjunk tovább. Legalább valamit amihez igazodhatunk, ez nagyon fontos lenne a jövőre nézve.  Ezért létrehoztam egy e-mail címet ami remélhetőleg hasznos lesz a jövőre nézve, ide írhatsz ha nem akarod, hogy megjelenjen, véleményed hozzászólásod a blogon, habár ott sem vennénk rossz néven, ez pedig: blogerekazeletviharaiban@yahoo.com

Ezt mindketten Andrea és én is olvasni fogjuk. Még megköszönném az idei évben kapott segítségeiteket, különösen Miklós Tündének, aki mindkettőnk szívéhez közel áll, mert igazi barát.És persze Andreának aki mindig ébren tartja lelkiismeretünk lángját. by

Amiről nem esett szó / Andr€a

S hogy mi újat lehet még a karácsonyról mondani? Szeretet és béke, megbánás és megbocsájtás, várakozás és izgalom, ima és csend. A család ünnepe...

Most saját tapasztalataimat szeretném megosztani veletek. Az éveken át elfojtott érzést. Érzések, melyekről talán a szégyen, talán az ünnep szentsége miatt, mindeddig nem ejtettem szót.
  És őszintén remélem kedves olvasó, hogy az általam most megosztott gondolatok valamennyitek számára idegenek, ismeretlenek. Ismeretlenek és elképzelhetetlenek.

 Hogy nem okozott soha és semmi örömet számomra a karácsony, nem igaz. Gyermekként én is felfokozott izgalommal vártam a nagy napot. A karácsonyfát, az ajándékokat a fa alatt, a mákos bejglit. Vártam a gömböcös káposztát. És évről évre vártam a változást, az igazi karácsonyi csodát, amikor minden tett és lépés mögött nincs ott a félelem.

  A kiskori angyalvárás hamar a múltté lett. Ettől kezdve, szép lassan kellett rájönni, hogy a csoda, mint olyan, nem létezik. Hogy a karácsony is csak egy nap, vagy néhány nap az évből. Számunkra annyit jelentett, hogy  kicsit még óvatosabban, még megfontoltabban kell minden szót kimondani, minden lépést megtenni, mert nem tudhattad, hogy az ünnep tétlenégében, melyik robbant ki újabb vitát, amelyből persze győztesen nem kerülhetsz ki. A hatalmassal szemben soha. Hódolni, megalázkodni az alkoholtól bűzös, tiszteletet parancsoló hang előtt. Az ember előtt, aki a bíztonságot kellene, hogy  jelentse családja számára.  Mindez addig tudott fokozódni, hogy egy adott ponton úgy éltük meg az ünnepet, mint kötelességet. Közömbösen. Egyetlen célunk volt: fenntartani a látszatot. A magam részéről, templomba is csak azért mentem, hogy addig is ne legyek otthon. Hogy kicsit csendben legyek, hogy megnyugodjak. De nem igazán tudtam hinni.... szentmisét hallgattam és szentbeszédet, pásztorjátékot néztem és szenténeket énekeltem, és mindvégig másra sem tudtam gondolni: ha lejár, haza kell menni. És összeszorult a szívem. Nem éreztem egy percig sem, hogy karácsony van.

 És ma? Elfáradok év végére, elfáradunk mindnyájan. Már hetekkel a vakáció előtt csoporttársaim csillogó szemekkel a hazautazásról beszélnek, tervezgetik, hogy milyen is lesz az idei karácsony.  Görcsbe rándul a gyomrom. Belegondolok én is: Vajon milyen lesz? Aztán édesanyámra gondolok, a nővéreimre, és hálás vagyok. Hálás, hogy van akiért hazamenjek. Most kis időre ismét együtt visszük az évek során egyre nehezedő, vállunkra roskadó terhet. És hálás vagyok az adventi időszakért. Ez az időszak jelentette számomra az ünnepet.

Hazaérve, reményeimnek utolsó kis foszlányai is szertefoszlanak.Nem változott semmi.  Gyűlölet van bennem, a szeretet ünnepén... Ugyanúgy rettegek, mint kisgyerekként. Pedig lassan felnőtt vagyok. Felnőtt és tehetetlen.

  Hát ilyen is lehet a karácsony....

Nem várt gondolatok / Andrea

Kamaszkorom óta mindig tiltakoztam a karácsony előtti színes díszekben pompázó készülődés ellen. Gyűlöltem az ünnepet megelőző nagy felhajtást, giccsesnek, erőltetettnek éreztem. A csillogó közterek és városközpontok, ablakokból integető Mikulások, csilingelő ajtódíszek- haszontalan, gondoltam, mi eltereli figyelmünket a lényegről, az ünnep igazi értelméről.

  Ma egy kicsit másképp látom. Az első advent, amit nagyvárosban töltök. Még december sem kezdődött el, amikor már elkezdték a város fényben fürdővé varázslását. Itt, most a dekorációk még újszerűbbek, pompásabbak, és most mégsem lázadok ellenük.

  Egyik hétvégén vásárolni mentem a város egyik legnagyobb áruházába. Szemem nem bírt betelni a gyönyörrel. De nem a szemet kápráztató díszítésben gyönyörködtem. Kisgyerekeket figyeltem. Mosolygós, izgatott, követelőző gyerekeket. Azt gondoltam magamban, hiszen boldogok, boldoggá teszi őket a változás, az ünnep mitizált szimbólumai. S látva tágra nyílt szemeiket, én is engedtem magam átadni a hangulatnak. Kerestem egy kevésbé zsúfolt pihenőt, leültem. A hangszórók a jól ismert Jingle bells-t szórták, én csak bámultam a karácsonyfákat, gömböket, gyertyákat, az integető jegesmedvét, a hatalmas plüss mackókat, ajándékdobozokat, s szívtam magamba a karácsony narancsos, fahajas illatát.

 Most kellemesnek éreztem, s talán most először gondoltam azt, hogy minden reklámfogáson és befolyásolni akaráson túl, mindez értünk van. Értünk, hogy még jobban rá tudjunk hangolódni az ünnepre. De mi van az ajándékozással? -tört rám gondolataim kétségbeejtő ellentmondása. Elsőosztályú, drága ajándékokról szól az egész. De hát én is készülök ajándékkal.... s jutott eszembe heteken, sőt hónapokon keresztül nagy gonddal dédelgetett ajándékom, mit egy nagyon kedves barátomnak készítek. Egy dobozt raktam tele apró édességekkel. Már októberben elkezdtem a gyűjtögetést, ha lehetőségem volt rá, amikor vásároltam, mindig dobtam a kosaramba egy cukorkát vagy kis csokoládét. S ahányszor felnyitottam a dobozt, s az egy újabb darabbal bővült,örömmel töltött el. Nem nagy az anyagi értéke, de amíg készült, nagyon sokat gondoltam a barátomra, a szürke hétköznapokon is, nap mint nap- azt hiszem, ettől értékes.

  Lecsillapodtak ismét lelkem válaszokat kereső hullámai. Én, a megvilágosodott sapkámat a szememig behúzva, az ajándékszatyros tömeget kerülgetve, ilyesfajta gondolatokkal indultam az ajtó fele: " Az ajándékozás nem más, mint eszköz, szeretetünk kifejezésének legkézzelfoghatóbb eszköze. Hát nem kreativ?" S hittem abban, hogy ezt mások is így gondolják, s hogy minden egyes drága vagy kevésbé drága ajándék szeretetbe van csomagolva.

 Kiléptem az ajtón. Az idei tél legelső hópihéi álmosan hulltak a földre. Arcomat csípte a hideg, majdhogynem szaladtam hazafelé. Csak egy pillanatra álltam meg, amíg egy szem cukorkát  vásároltam a sarki árusnál. 

                               

Használlak – Kihasznállak – Kihasználtalak / Zso

Olyan világban élünk ahol a tárgyakat szeretjük és az embereket használjuk pedig fordítva kellene, hogy legyen. Van, hogy azt gondolom az önzés már emberileg nézve nem önthet nagyobb formákat, és csalódnom kell. Az ÉN nemhogy fontos hanem túlzottan fontos lett, ez akár civilizációnk végét is jelentheti. Mert elvesztettük a célt, amiért ide küldtek: embernek lenni minden körülmények között, és inkább istenekké tettük magunkat akiknek mindent lehet. Ezzel veszélyesebbekké váltunk mint egy nukleáris töltet, mert nemcsak elpusztítunk hanem ki is használunk embereket elpusztításuk előtt. Szeretetből. Na és ez az amiért az élet egy olyan kötéltánc lesz, aminek az alján nincsen biztonsági háló. Aki egyszer oda lekerül nem folytathatja az életét abban az irányba amelyen elindult. Tanulmányaim alatt sok olyan jegyzet vagy könyv olvasásával foglalkoztam amiről megvoltam győződve, hogy soha nem veszem hasznát. Ide tartozik a következő idézet is: „a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem” Immanuel Kant. Az ember ameddig nem találkozik ennek hiányával, úgy él itt a földön, hogy szinte észre se veszi, hogy a világ egy része, nemhogy nyüves hanem egyenesen rohadt. Itt pedig választás előtt állunk (ami nem politikai választás) vagy felvesszük a kesztyűt és harcolunk ameddig bírunk, vagy tesszük, hogy nem vesszük észre, hogy világunk egy atlantiszi világ és egyre inkább süllyed az érdektelenség és a közömbösség mocsarába. Az én véleményem szerint a probléma abban ál, hogy a facebbok generáció egy része már nem tud különbséget tenni jó és rossz között. És csak azt nézi, hogy neki pillanatnyilag mi az érdek. Ezért van ennyi érdekbarátság, érdekkapcsolat. Lassan kihal az erkölcsi törvény bennünk, ha nem kapunk megfelelő barátokat, családot? Nagy esély van rá. Ezért egyetlen megoldásként nem az unió szabadosságát látom hanem az eredeti élettel teli keresztények példáját. Ezért van az, hogy az élet példa tanít leginkább, na de ez is csak az én véleményem, meg lehet, hogy néhány álmodozó optimistáé. De ha nem mi álmodjuk meg a jövőt akkor ki fogja? És féllek, hogy ha ne mi akkor annak az álomnak valódi rémálom lesz a vége. Jelenleg úgy állunk, hogy egyeseknek az életük egyetlen célja, hogy „jöjjön már a hétvége”, de ettől mi lesz jobb, hogy hétfőn úgy néznek ki mintha a belüket a szájukon kihúzták volna?! Na ez lehet, hogy nem ildomos de kegyetlenül igaz. Annak a gyereknek aki ki írja meg nem nevezett (nem mintha már nem tettem volna meg), közösségi oldalakra, hogy unatkozik, adnék 50 oldal tanulni valót, csakhogy ne ölje annyira az unalom. Ha valaki szabad idejét nem tudja valami jó dologra használni annak agyprotézis kell. Én pedig agyprotézis klinikát nyittok, mert egy hét leforgása alatt milliárdos leszek annyinak szüksége lesz ilyenre, a sok unatkozó kis vagy nagy gizmónak. Na tessék ez a második szelet abból a bizonyos tortából. by