In memoriam... / Andrea

Kétezer nyolc tavasza volt. A zetelaki Dr. Boros Fortunát Elmélti Szakközépiskola leány kézilabda csapatának ezen tagjai immár  harmadszorra képviselték megyénket  országos döntőn. Az elmúlt két év ezüst és bronz érmes csapata voltunk akkor..

  Az évben már titkon az arany éremre fájt  a fogunk. Ez lett volna négy évi munkánk dícső koronája, a pont, mely felkerül az i-re. Az elválás éve volt, tudtuk, hogy ez a bajnokság lehet az utolsó nagy bravúrunk. Akartuk a győzelmet, mindennél jobban.

Mintha tegnap lett volna.  A tornát Targu- Neamţon rendezték. Az idei ellenfeleinkhez többé- kevésbé  már volt szerencsénk az előző években. Mi voltunk az egyetlen magyar nyelvű csapat, a már jól ismert Hargita. Előző évi tapasztalataink által tudtuk, hogy a szervezőség, a bírókkal karonöltve mindent megtesznek majd azért, hogy román nyelvű,  ha egy mód van rá, a helyi csapat vigye a pálmát.

 Mi azonban győzni mentünk. Az első mérkőzéseket nagy fölénnyel nyertük, így elhittük egy kis időre, hogy az az év más, hogy akkor és ott  megtörjük a már  csaknem szokásként működő helyi csapat verhetetlenségét, hittük, hogy képesek vagyunk a dobogó felső fokára hágni. Hittük, egészen az elődöntő napjáig.

  Ha épp nem mi voltunk a pályán, az ellenfelek meccseit néztük, gyengeségeiket, erősségeiket próbáltuk kifürkészni.Végig néztük, amint arcátlan korruptsággal jut tovább a helyi csapat minden egyes meccs után. Az év egyik leggyengébb csapata volt Neamţ megye, mindenki számára, aki látta őket játszani, világos volt, hogy érdemtelenül, csupán bírói segítséggel jutott az elődöntőig.

 Az utolsó előtti nap volt.  Délután volt az elődöntő, már tudtuk, hogy biztosan játszhatunk a harmadik- negyedik helyért. Csak az ellenfelet nem lehetett tudni még, Neamt, vagy egy nála jóval ütőképesebb csapat. Ők játszodtak most. A csalás egyértelmű és nyílt volt. A közönség tűhegyen ült, végig kellett nézni, amint a bírók szemrebbenés nélkül percről percre juttatták előnyhöz a helyi csapatot. Végül sikerült nekik, büszkén léptek le a pályáról, készülve a Hargita elleni meccsre. Emlékszem, lefújták a meccset, Neamt csapata, mint ki jól megérdemelte a nyereséget, újjongott. Előttünk vonultak ki, tekintetükkel azt súgva: ti következtek, így jártok ti is. A közönség megborzongott a szégyentől, a dühtől... a tehetetlenségtől.

  Hasonló érzésekkel mentünk vissza mi is szálláshelyünkre. Kis pihenés után a tanár úr, edzőnk összegyűjtött egy szobába minket. Ő mindig a realitás talaján állt, most is. Nyugodtsággal, beletörődéssel mondta el, hogy egy értelmű a szándék. Most a játék, a technika, a különböző taktikák, a gyorsaság nem mérvadó. Neamt aranyérmet akar, s mindenki, aki tehet ezűgyben valamit, mellettük áll.

 Ma is cseng a fülermben, amit távozása előtt mondott:

  -Nyerni nem tudtok, de egy dologra kérlek titeket, miután lefújják a meccset, méltósággal, felemelt fővel távozzatok a pályáról, mint aki harcolt, mindent megtett, és a tiszta játék volt az eszköze!

De mi nem akartunk hinni neki. Először dühbe törtünk ki, sírtunk, nem akartunk beletörődni. Aztán... szép lassan előkerült egy rózsafűzér, egy biblia, egymás kezét fogva térdeltünk le, hisz tudtuk, csak egy valaki segíthet. Csapatunk vallásos szellemű volt, mindig imádsággal készültünk a nagy meccsekre, már a kezdetektől. Ez most mégis valahogy más volt. Az az ima, nem csupán pár percet tartott, az az ima ma is bennünk él.

 Indulni kellett a pályára. A csarnokhoz közeledve már hallottuk az ellenfél zajos, szurkoló csapatát. Úgy álltunk ott, mint a gladiátorok az arénában, mintha élet- halál kérdése lett volna. Mert az is volt.

 Elkezdődött, folyton fej-fej mellett haladtunk. Amint egy gollal előbbre jártunk, hirtelen mindenki számára érthetetlenül kiálítottak közülünk valakit, vagy bűntetőt kaptunk. Amikor lefújták a meccset döntetlen volt, mindvégig harcoltunk, nem tudtak eltiporni. Mert bár tele volt a szívünk az igazságtalanság szította gyűlölettel,  félelmet nem érzett egyikünk sem. Olyan percek voltak ezek, amelyek azt hiszem egy életben egyszer történnek meg az emberrel.

 A hosszabbítás következett. Még tíz perc. Bármilyen elszántak is voltak  a bírók, mi tudtuk, az ellen, aki a mi oldalunkon harcol, ők semmit nem tehetnek.  Azért megpróbálták, voltak percek, amikor négyen játszodtunk hét ember ellen, de nem adtuk fel. Két gollal sikerült megnyerni. Nem tehettek semmit, eddig és nem tovább lehetett őket juttatni.

  A tornán résztvevő többi csapat felállva tapsolt. A helyi csapat szurkolói is meghajoltak győzelmünk előtt, az egyik helyi lány édesapja kissé román akcentussal szólt így:

 - A mai nap az Isten is magyar volt.

És mi ezt jól tudtuk. Bár abban a pillanatban az aranyérmet még nem tudhattuk magunkénak, már nyertesek voltunk. Sikerült legyőznünk a félelmet, az igazságtalanságot. Sikerült.

Annak az érzésnek a leírására, amit akkor éreztünk, nem teszek kísérletet, de tisztaszívemből kívánom, hogy egyszer az életben minden ember tapasztalja meg az effajta, egyértelmű Isten közelség élményét.

 Olyan élmény volt ez, melyet egy ember csak egy alkalommal érez, de az az egy alkalom bennünk marad egy életre.

Része lenni valami nagyobbnak! / Zso

Amikor beletemetkezünk a hétköznapokba a munkánkba a feladatainkba akkor sokszor elfelejtünk élni. Igazán élni, nem engedhetjük, hogy a munka a feladataink, a tanulmányaink átvegyék az irányítást. Ezek is kellenek, de ezek nem mi vagyunk. Olyan világban élünk ahol szinte mindenki autóval utazik és túl gyorsan száguld, és ha nem lassítunk átszáguldunk az élet apró lassú dolgai fölött. Vajon mikor volt amikor utoljára felültél a poros biciklidre és kihajtottál a mezőre és csak csodálkoztál, hogy milyen gyönyörű, vagy mikor néztél a csillagos égre és csodáltad meg a végtelenség művészének alkotását. Ha azon kapod magad, hogy rég nem akkor még ma tégy valami olyat amit rég nem tettél s ahol érzed az élet ízét! És ahol érzed, hogy nemcsak egy porszem vagy hanem része valami nagyobbnak!