Egy spártai legenda
elmeséli, hogy amikor egy család férfi
tagja először megy csatába akkor az édesanyja odaadja neki az apja pajzsát és
ezt mondja neki: vagy ezen vagy ezzel! Ez azt jelenti a fiatal fiú számára, hogy
vagy ezzel jön vissza mint győztes vagy ezen hozzák vissza mint hősi halottat
de a megfutamodás számára nem is létezik. Kedves barátaim, az élet nagy
színpadáról sincs megfutamodás, sem
menekvés mert nem lehet felvonni a fehér zászlót, sem megadni nem szabad
magunkat sem legyőzni hagyni. És itt a harc még keményebb sokszor mint a csatatéren,
mert itt életre és kudarcra küzdünk. És aki nem ad bele mindent arra még
emlékezni sem fognak. És ebben a csatában az futamodik meg akinek nincsenek céljai
aki csak van egyik napról a másikra. Az ilyen ember megfutamodott az élettől
mert ez sokszor csak a pillanatnyi örömöt keresi és ebből neki sosem lesz
utánpótlása ami a lelkének is erőt ad. Márpedig ez a harc amiben ti is benne
vagytok a döntéseitek harca, a tetteiteké vagy a hallgatásotoké, ez a harc nem
egy idegen ország, idegen lövészárkaiban dúl. Hanem ez a harc benned dúl a
lelked mélyén és a tetteidben látszik meg. Ez a harc dönti el, hogy mikor tudod
megfogni a poharat egy buliban és mikor tudod azt letenni, vagy letudod-e?!
Ebben a harcban dől el, hogy mostani viselkedéseddel kinek fogsz kelleni 4 vagy
5 év múlva. Ebben a harcban dől el, hogy megadod e magad az élet sötét
oldalának vagy, hogy neked mindig van és lesz utánpótlásod mert Jézus Krisztus
a te parancsnokod, vezéred és pajzsod. Ezért vessétek le magatokról az átlag
fiatal kopott és szürke hétköznapi lelkületét és ne egy divatjamúlt
vallásosságba éljetek hanem adjatok értelmet a hiteteknek, fedezzétek fel, hogy
ha most nem építitek biztos alapra az életeteket akkor majd egyszer valaki rólatok is elmondja, hogy: úgy süllyedt el az
élete mint a léket kapott óceánjáró, szinte percek alatt. És senki sem szeretné
ha az élete így menne tönkre. Nem ezt érdemlitek. Amit ti érdemeltek az egy
boldog élet, de gondolom már rájöttetek, hogy ez nem fog az öletekbe hullni, ez
egész embert kíván. De a harcon kívül ami előttetek áll még valami van ami
talán még fontosabb. Ez pedig a megbocsájtás mert: „A gyenge nem tud megbocsájtani,
a megbocsájtás az erősek tulajdonsága.” Itt derül ki valakiről, hogy
csak a szája nagy vagy a lelke is. Ez az élet iskolájának egyik legnagyobb
vizsgája, aki itt bukik annak lehet bármennyije bármiből az örökre egy törpe
lélek marad. A ti feladatotok az, hogy óriások legyetek, lélekben mindenképpen.
De ehhez a magatok erejéből képtelenek vagytok, szükségetek van egy erős
segítőre, szerencsére én ismerek is pont egy hozzátok valót, Jézus Krisztusnak
hívják és már számtalanszor bizonyított az élet harcaiban amikor mindenfelől és
mindenféle gonoszság és nehézség tör az emberre. Ő egy olyan hadvezér aki nem
azt kiálltja katonáinak a csata indulásakor, hogy: előre hanem, hogy: utánam.
És itt kedves barátaim nagy különbség van. Nem mindegy, hogy valakit embernek
vagy emberkének neveznek. Ha valaki kincseket akar az életben szerezni az
szerezzen barátokat, sokat és jókat. Gazdagok lesztek oly annyira, hogy ettől a
kincstől soha és senki nem tud megfosztani benneteket. Mindenki vizsgálja meg
érzelmeit, gondoljátok végig mindazokat az okokat, amely miatt egy bizonyos
személyt kiválasztottatok arra, hogy ő legyen bizalmas dolgaitok letéteményese,
és akkor tudni fogjátok azt, hogy mi az igaz barátság. G.G.M. "Háborúk voltak és lesznek de az én katonáim
hallhatatlanok", talán ezt maga Jézus mondhatja rólunk annak ellenére, hogy a
híres rapper Tupac Shakur mondotta. Ne feledjétek: kétféle embertípus létezik:
azok a kik a munkát végzik s azok akik a hírnevet igénylik. Próbálj az első
csoporthoz tartozni, ott kevésbé nagy a tülekedés.
Amit látunk, amit hallunk, amit eltitkolnak és amiről nem mernek beszélni. Nem világmegváltás csak gondolatok gondolkodóknak.
2013. november 22., péntek
2013. szeptember 13., péntek
Az én kereszténységem! by Zsolt
Ahogy telnek a hetek és hónapok,
nemtudok nem visszatekinteni az eddig megtett útra. Egyre gyakrabban tevődik
fel a kérdés bennem: hogy teszem a dolgom? Úgy érzem egy felszínes
kereszténység része vagyok. Egy olyan kereszténységé amely megalkuvó lett.
Amely a saját kényelme érdekében fontos értékeit adta fel, olyan értékeket
amelyeket soha nem szabadott volna feladnia pl. az egyszerűséget, a hűséget, a
harcot (Jézus Krisztusért és egymásért). Egyre gyakrabban hallom: ilyen a
világ, talán vannak emberek akik az erkölcsi értékeket felcserélik a divatra,
ezzel azt gondolják, hogy nekünk is változni kellene. Lassan nem merjük felemelni a hangunkat azt,
hogy a ne ölj mindenkire vonatkozik, fiatalokra, felnőttekre, idősekre
egyaránt. Ez jelenti azt, hogy a meg nem született életet is védeni kell, annak
a tizenévesnek is akivel „véletlenül” megtörtént, annak a szülőnek is aki nem
akarja, hogy ez a szégyen a családon maradjon. Szerintem nagyobb „szégyen” egy
gyermek megölése mint megmentése. Nem a látszatboldogságra kellene adni hanem
az igazira. Ez kötelezi azt a nagyszülőt is aki tudva a dologról mégsem szól
semmit a béke érdekében. Milyen béke ez? Hamis, hangtompítós gyilkosság ez is
minden ilyen ember részéről. Hallgatni akarunk és ezzel is segítünk odatenni a
kést a gyermekek torkához. Inkább a világ sötét fantázia változzék amely Isten képéről
és hasonlatosságáról a sötétség magvetőjének alakjáéra akar formálni mindenkit.
Megkérdőjelezem az iskolai barátságaitokat is, tudtok a köztetek élők gondjairól
de nem törődtök velük. Vannak olyan „barátnők” akik saját osztálytársukat
kísérik el abortuszra, hogy „segítsenek” neki. Milyen segítség ez? Akkor segítettek
volna neki amikor meggondolatlanul, esetleg az alkohol befolyása alatt meg
kellett volna fognia a kezét, hogy ne tedd! Most inkább része ennek a haveri
halálbrigádnak amely segít eltüntetni a nyomokat akár az Auschwitzi halál
kommandó. Mert erre szebb nevet nem tudok. A keresztények mióta lettek része
egy olyan rendszernek amely a legvédtelenebbek megölését szorgalmazza? Nos
akkor mennyire megalkuvó az én kereszténységem? Sokszor lássuk a vagyon gyűjtésbe
beletemetkezett emberek életét. A mindig több kell ideológia kiölte belőlük az
emberség utolsó csiráját is. Ők mit visznek innen magukkal, ebből a világból
abból amit gyűjtöttek? Vajon a házad, a palotád boldoggá tesz téged? Az élő
Istennél mióta mérce, hogy kinek mekkora a háza és vagyona. Ezek az emberek rég
halottak csak még nem vették észre. Inkább maradok radikális bolond a világ szemébe mint bankszámlákhoz és tárgyakhoz
ragaszkodó csak önmagát látó halott. Sajnos vezetőinkről sem mondható el, hogy
az életük igazi alapra lenne építve, és ide értem a lelki vezetőket is, a szellemi
mágusokat, újonnan létrejött "vallások" békét és hitet ígérő vezetőit, vagy címeket,
rangokat gyűjtő papokat, palástos főmuftikat és a vidám vasárnapjuk állarca
mögé bújt üzletembereket. Jó üzlet lett nektek a vallás. Félrevezetitek a
kereső embert, hamis és biztos mennyországot ígértek nekik csakhogy letérjen a
helyes útról, elássátok reményeiket, és óriási terheket kötöztök össze és
tesztek az emberek nyakára, lelkére, testére, szívére. Nos nekem ebből az áll
kereszténységből van elegem, a sokat ígér de semmit sem ad látszatából. Ezért
szeretném ha az én kereszténységemnek a hite jobban megmutatkozna, ezért
szeretném ha az én kereszténységemnek a tettei láthatóbbak lennének a
hétköznapokban, amely nemcsak Húsvét és Karácsony alkalmával mutatkozik meg hanem
egész évben látható és tapintható. Ezért szeretném ha az én kereszténységem
vasárnapjai igazi erőforrások lennének, szeretném ha az emberek azért jönnének
a templomokban mert ott erőt, hitet, reményt akarnak gyűjteni a hétköznapokhoz
és nem aludni akarnak. Szeretném ha az én kereszténységem papjai példák
legyenek: radikálisak, szeretettel telik, forrófejűek ha kell, szeretném ha
vasárnaponként nem esti meséket prédikálnának hanem Jézus Krisztust hirdetnék a
templomokban. Szeretném ha olyanok lennének mint a pápájuk. Ehezz
mindegyikünkre szükség van. Az én kereszténységem tagjai nem a politikától kell
várják a megváltást, nem azon kellene sopánkodni, hogy melyik elöljáró mikor
tesz valamit. Először nekünk kellene belátni, hogy egyes dolgokat máshogy is
tehetünk, több kedvességgel, több szeretettel, több odafigyeléssel, több
igyekezettel. Ehhez az kell, hogy először megkérdezzem magamtól, jól van-e így
az életem vagy csak vegetálok. Az én kereszténységem csak annyira felszínes,
amennyire én is az vagyok! A szentírás egyik gyöngyszeme így hangzik: „Szeresd
felebarátodat mind önmagadat”, ha ezt mindegyik olvasó innentől az életébe
halál komolyan venné, megváltoztathatnánk a világot, egy kicsit legalább is biztos
jobbá tehetnénk. Ez egy újabb lehetőség az ébredésre, de vajon ki veszi észre,
hogy múlóban az éjszaka és közeleg a nappal.
2013. július 22., hétfő
Alku egy életre 3-4 rész / Andrea
Nagymama kopogott az ajtón, erre
ébredtem. Ezt nagyon tudtam gyűlölni, de amint belépett, s megláttam kezében a
kakaót és vajas kalácsot, már nem is voltam annyira mérges, azt imádtam. Csak
azt a halom bogyót ne hozta volna.
- Reggelizz meg kicsikém! Vedd be ezeket is!
Utána beszélgetünk.- mondta nagyikám, s csókot lehelt a homlokomra. Ezt a
szokását ki nem állhattam, főleg ha mások előtt csinálta. Férfi vagyok, a
fenébe is. Most valamiért mondjuk ez sem zavart. Ránéztem. A gondterheltségből nem sok olvadt le az
arcáról az éjszaka. Na erre kíváncsi
leszek -gondoltam, s aggódtam is kicsit.
Legyúrtam gyorsan a kalácsot, utána a kakaóval a gyógyszereket, s elindultam én
is a lépcsőn lefele. Jobb hamar túl esni az ilyen dolgokon.
Nagyi a konyhában csörömpölt valamit, én
elheveredtem a nappaliban a díványon, szédültem kicsit. A díványról éppen
belátni a konyhába, szaporán tett- vett, mint mindig. Egyszerűen nincs olyan,
hogy ő ne csináljon semmit. Hamar észrevett, megtörölte a kezét, s már ott is
volt. Leült mellém. Nyugodtnak látszott.
-
Nemsokára érkezik Evelin tanárnő. - kezdte. Ő volt az ének tanárom, bár
iszonyatos volt a lehelette, kitűnő zongorista. Ének hangja nem rengette az
eget, de az éneklés elméletének és különböző taktikáinak nagy mestere volt, és
tanárnak is jó.
-
Sajnálkozni jön?- kérdeztem közömbösen.
-
Hallgass végig! -Láttam, hogy küszködik a szavakkal. Egyáltalán nem volt a
szavak embere. Aztán folytatta:
-
Arnold doktor szerint, meg kell kímélnünk téged minden stressztől és
fáradtságtól. Azt javasolta, sőt kötelezte, hogy hagyj fel az iskolával egy
időre. Szív szorongás a betegséged neve, hallottad te is.- Elakadt a szava, én sem tudtam, mit mondani.
Egy pillanatra szerencsésnek éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy nincs egy
időre korán kelés, sem dolgozat, semmi kötelezettség. Aztán jobban
belegondoltam és ideges lettem. Most először sajnáltam magam,
nagyanyámat is sajnáltam. Miért pont velünk történik? Miért még ez is?
-kérdeztem magamtól.
-
Magántanárra nincs pénzünk, ezt te is tudod. Egyedül az éneklést folytathatod,
Evelin potom pénzért vállalja továbbra is az oktatásodat. Nem hagyhatjuk, hogy
kárba vesszen az eddigi munkád és a tehetséged.
Imádta, ha énekelek. Ő meg a hölgyek
az imakörből. Folyton szerepeltettek
édességért, aprópénzért. Szívesen is csináltam. A zene iskola is
nagymama ötlete volt. Azt mondta, Pavarottit csináltat belőlem- ő volt a nagy
kedvence. hiába magyaráztam, hogy Pavarotti tenor, én pedig bariton vagyok, nem
számított. Nem is értette, hogy mit jelent az a, ahogy ő mondja
"baniton".
-
Három éve hallgatom. Én mondom, egyre jobban megy, még én, a botfülű is hallom.
Folytatni fogod. Ugye akarod?
-
Magamnak énekeljek?- kérdeztem, s addigi sikereimre, a tapsviharokra, dicséretekre
gondoltam.
-
Nekem énekelj Edi és a szüleidnek, akik ha hiszed, ha nem, hallanak! Izgatott
lett ettől a kijelentésétől. Felállt, s gyorsan elkezdtek kapkodni megint
szorgos kezei. Néztem ráncos arcát, szürke haját. Mennyi mindenen túl van már,
mennyi mindenkit elvesztett már, s mégis tud nevetni. Nincs az a jó, amit nem
érdemelne meg. Mivel tudnám én megörvendeztetni? Egyedül azzal, ha énekelek.
Hát énekelni fogok, döntöttem el. Felugrottam egyszerre, odaléptem, átöleltem.
-
Tudtam, hogy folytatod. -mosolyodott el.
Szerettem
volna még mondani valamit, de lépések hallatszottak a verandáról. S már
kopogtak is az ajtón. Nagyi engedte be, a tanárnő volt az.
-
Endi fiú, vége a lustálkodásnak, sok dolgunk van!- ezzel robogott be. Semmi "hogy vagy?" sem "úgy
sajnálom!", immedias res, ezt kedveltem benne talán a legjobban. Épp erre
volt szükségem.
-
Hozhatok egy kávét? -hízelgett nagyi.
-Szó
sem lehet róla, először a lényeget!- fordult hozzám ismét. -Kicsi Eduárd!
-mindig becézgetett. Hozd gyorsan a tavalyi kottáidat, az összes egyházi művet!
Koncerted lesz.
-
Koncert? Mikor? De Arnold doktor...- hebegtem.
-
Pszt! A kottákat! Futás!- hajthatatlan volt. Csaknem rohantam fel a lépcsőn.
Nagyi fejcsóválva szólt utánam:
-
Na, azért épp annyira nem siet a néni.
Egyszerűen felkorbácsolódtak az
érzelmeim, hihetetlen lázt éreztem. Tudtam jól, második fiók, piros mappa, ott
találom azokat a kottákat. Schubert Ave Mariaja, aztán mise részletek,
Pergolesi Stabat Matere, s már inaltam is lefele.
Lihegve értem a nappaliba, Evelin már a
zongoránál ült. Alig értem oda, fejével intett, hogy most ne kérdezzek! Belém
szorította a szót. Már kezdte is a skálát:egy terc, szext, aztán oktáv, nona.
Hű, de kifárasztott. A szokásos C most alig- alig lett meg.
-
Gyakoroljuk még!- mondta. Gyere, pihenj meg! Leültem a fotelra. S mintha
hallotta volna gondolataimat, kezdte:
- Ma reggel beszéltem Márk atyával. Egy
jótékonysági eseményt tartanak, a templom javítási munkálataira gyűjtenek.
Gondoltam, te szívesen énekelnél. Meg is állapodtunk hetven- harminc
százalékban. -Jó kis business- kacsintott. Pontosan két hét múlva lesz.
-
Máris? Annyi idő semmire nem elég. -kissé kétségbe estem.
-
Eljövök addig minden másnap. Egyébként is már tudod. Pompás lesz.
Egészen
beleéltem magam, az a harminc százalék igen csak csábító volt. Falun adakoznak
ilyesmire az emberek, főleg ha azt más is látja. Lesz bevétel, talán még a
fehér kosztümre is futja belőle, álmodoztam.
-
Agnus Dei! -sikítva ébresztett fel korrepetítorom. Folytatódott a próba.
Így teltek a felkészülés napjai, Evelin hajtott, én
énekeltem, a nagyi aggodalmaskodott.
***
A koncert előtti nap volt. A
próba simán ment, sőt élveztem, bíztam magamban. Trilláimmal együtt szaladt ki
belőlem minden negatív érzés. Evelin is megnyugodott, lassított. Még a kávét is
elfogadta, miután átvettük az összes darabot.
Nagymamával a kanapén foglaltak
helyet, én velük szemben ültem a kék fotelban. Csak most láttam, milyen
ízléstelenül öltözik. Még sosem figyeltem, de most, huhh nem tudtam figyelmen
kívül hagyni. Azon gondolkoztam, vajon férjhez megy-e valamikor. Ha igen, ki
lesz a férje? Elképzeltem a rajz tanárt, a kis szemüvegest. Nevetnem kellett,
ha belegondoltam, a két művészlélek. Végül is mindketten közelítették már a
harmincat.
Nagyinak folyton eszébe jutott
valami, kirobogott tejszínért, még valami süteményért. Ilyenkor csak pislogtam
a tanárnőre, olyan együgyűnek éreztem magam, nem tudtam, mit mondani. Egyetlen
közös témánk az éneklés volt, arról azonban már beszéltünk eleget.
Dél fele járt, amikor elköszönt. Kissé fáradtnak éreztem magam,
kimerített az utóbbi pár nap. Szóltam nagyinak, hogy ebéd előtt ledőlök kicsit.
Felmentem a szobámba. Ebben az órában a napsugarak még nem érintették az
ablakomat, így nagyon kellemes volt az idő bent. A közel negyven éves polgári
ház vastag falai védtek a számomra csaknem elviselhetetlen egyre emelkedő
fokoktól. A méregzöld bársony sötétítőt is behúztam. A sötét, hűvös szoba igazi
idill volt a pihenésre.
Percek múlva már aludtam. Még
álmodtam is, anyámról. Mindig szőkének láttam álmomban, pedig tudom, hogy barna
volt, gesztenye. Apám pedig fekete, épp mint én.
A konyhában voltunk, ő háttal állt nekem,
mosogatott talán. Én a konyhaasztalnál ültem, szerettem volna odamenni, de nem
bírtam megmozdulni, mintha nem az enyémek lettek volna a lábaim. Beszélt is
hozzám, de nem fordult meg:
- Melyik ingedet vasaljam a koncertre?- ezt
kérdezte.
Felébredtem. Verelytéktől gyöngyözött a
homlokom, a szám is kiszáradt. Már bántam, hogy egy pillanatra is becsuktam a
szemem. Nagyon felkavart ez a kis látomás. A hétköznapokban nem sokat gondoltam
rájuk. A nagyi pedig mindenben megpróbált
kárpótolni, persze az nem ugyanaz. Emlékszem, amikor elmesélte, hogy mi
történt, nagyon fájt. Azóta megszoktam, hogy nincsenek.
Öt éves voltam, amikor
elveszítettem őket. Piaci árusok voltak, a kertben megtermelt zöldségeket,
gyümölcsöket árusították mindenhol a környéken. Nem volt könnyű foglalkozás az
övék. Épp ilyen meleg júniusi nap volt az is, amikor reggel bepakoltak az
autóba és elmentek. Nem jöttek vissza többé.
Feküdtem az ágyamon, haragot éreztem.
Azt kérdeztem magamtól, mit már oly sokszor: miért nem ültem ott én is az
autóban velük? Miért nem vittek magukkal épp aznap? Gyűlöltem emiatt őket.
Felültem, hogy egy pohár vizet töltsek, reszketett a kezem az indulattól. Ahogy
kinyújtottam a karom a kis polc fele, villámként sújtott mellkasomba a
fájdalom. Nem tudtam levegőt venni, éreztem, hogy kihagy, nem ver a szívem. Mozdulatlanul vártam, hogy mi
történik, indul-e tovább. Megállt körülöttem minden, csak gondolataim cikáztak.
Eszméletemet ezúttal nem vesztettem el. Egy pillanatra azt hittem, hogy ott
akkor vége van. Valahogy a koncert jutott eszembe. Istenem, gondoltam, csak még
azt az egyet engedd meg nekem, csak addig dobogjon még! Nem tudom, hogy hány
másodperc vagy estleg perc telhetett el, de egy örökkévalóságnak éreztem.
Éreztem, hogy bennem járt a halál. Aztán elmúlt. Visszafeküdtem, még pár percig
görcsben volt mindenem, próbáltam felfogni, hogy mi történt.
Nagymama asztalhoz kiáltott, már
harmadjára. Erőt kellett vennem magamon, hogy lemenjek. Nem tudhatja meg, még
rövidebb pórázra fogna, s azt sem engedné, hogy énekeljek a templomban.
- Sápadt vagy fiam! Kéz mosás és ülj gyorsan
asztalhoz! Nem ettél ma, hogy is lenne színed.- ezzel fogadott.
Leültem, túrós tészta volt, azt
nagyon szerettem. Nagyi jóízűen falatozott, én kínlódtam most minden egyes
falattal. Szerencsére szólt a rádió, így nem volt kínos a csend. Úgy tettünk,
mintha mindketten figyelmesen a híreket hallgatnánk. Nem tudom, miért, az öreg
lány sem volt beszédes kedvében. Éreztem, ha nem mehetek ki, megfulladok. Azon
gondolkoztam, hogy milyen lenne nem lenni. Gyűlöltem mindent. Ha abban a
percben tudtam volna, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy ne érezzek többé,
megtettem volna.
Ebéd után rögtön kimentem az udvarra,
hátra a diófa alá. Azt reméltem, jót fog tenni a levegő. Azonban rossz helyet
választottam. Az a fa részese volt minden fájdalmamnak, örzője minden
titkomnak. Egyszerre gyűlöltem és szerettem. Leültem alája, vastag törzse kissé
hűtötte hátamat, árnyékában egész elviselhetőnek éreztem a hőséget. Nem akartam
gondolni semmire, ahogy jött egy gondolat, engedtem is tovább, nem hagytam
magam elkalandozni egyikkel sem. Csak a lélegzetemre figyeltem. Jó terápia volt
ez.
Egy óra telhetett el, amikor úgy
döntöttem, sétálok egyet. Beszóltam a nagyinak:
- Hozzak valamit a boltból?
- Ne maradj soká!- ez volt a válasz.
Elindultam lefele az úton, annyira nem
számított, hogy merre megyek. Ballagtam lassan, nem sokan jártak, nem is bántam. Végül is megállapodtam, a
templom fele vettem az irányt. A templomkertben a harangozó épp a virágot
cserélte ki a feszület előtt. Ahogy meglátott, félre kapta a fejét. Biztos
voltam benne, hogy lát. Én is így szoktam csinálni, ha nagyon nincs kedvem
valakihez. Mekkora baromság.
-Szép jó napot!- szóltam oda még azért is.
Felém biccentett fejével, motyogott valamit, s olyan gyorsan elkezdett
kapkodni, mintha a világot igyekezne megváltani.
A templom nehéz tölgyfa ajtóit alig volt erőm
betolni. Hátam mögött súlyosan huppant, kirekesztve a hőséget, kívül hagyva
minden emberit. Mintha egy másik világba léptem volna be.
Szerettem ezt a templomot.
Sokat jártunk ide, főként régen, amikor még azt hittem, ha hétről hétre végig
hallgatom a szentmisét, már jó katolikus vagyok. Szerettem ezt a klasszicista
egyszerűséget, a tömjén kesernyés, fojtogató szagát és szerettem azt a szagot,
amit a padok leheltek ki magukból. Letérdeltem, de nem tudtam imádkozni.
A nap már el-eltűnt a dombok
mögött, mikor hazafele indultam. Vége fele járt még egy nap.
2013. július 1., hétfő
Alku egy életre / 2rész by Andrea
Meglepődtem, amikor nagyanyám a
kórház előtt egy taxiba tuszkolt. Ő a gyaloglásra esküdött. Az jót tesz a
vérkeringésnek, a szívverésnek, a légzésnek- vallotta, szóval mindennek. Most
mégis örültem, hogy nem kell a megállóig gyalogolni. Fáradtnak éreztem magam,
egyébként is nálunk fele fülledt volt a júniusi levegő. Mindössze néhány percet
kellett várnunk az indulásig. A nagy poros busz duzzanatig megtelt a gyárakból
haza igyekvő munkásokkal.
Legalább fél hat volt, mire hazaértünk. Nem
volt kedvem bemenni. Leültem a ház előtti kis padra. A napsugarak már az udvar
túlsó végét csiklandozták akkor. Aztán
mégis az emeletre mentem, a szobámba. Lerúgtam a cipőm, az ágyamra vetettem
magam. Majdnem biztos voltam benne, hogy rögtön elalszom. Aludni akartam, nem
tudni semmiről. Tudtam, ha ébren maradok, az következik, hogy végig kell
gondolnom, hogy mi volt és mi lesz. Ezt most nem akartam. Nem akartam
belegondolni, hogy mi következik holnap. Az igazat megvallva, féltem a
változástól, minden ember fél.
Szóval nem bírtam elaludni. Ezért azt
csináltam, mit kölyök korom óta mindig, hogy álomba ringassam magam.
Néztem körbe a szobámban, minden apróságot
megfigyeltem, s megpróbáltam egy értékrendi sorrendet felállítani a személyes
tárgyaim között. Ha bele gondolok, szinte mindig valami más volt a
legfontosabb. A fél szemű barna mackó, a kis vonat, aztán a focista
gyűjteményem, a piros szájhermonika, néhány kotta. Lényegében mindig az, ami
éppen a legújabb. Rendszerint a játékos polcommal kezdtem a szemlét, most is.
Most azonban nem láttam egyebet, mint kacatot, persze nem túl rég még ölni
tudtam volna értük. Az iróasztal következett, néhány könyv, kották, a
nagyapámtól öröklött ezüst bevonatú toll, az mindig értékes volt számomra. Volt
idő, hogy azt hittem, varázserővel bír. Emlékszem, negyedikben azzal akartam
írni a földi dogát. Bíztos voltam benne, hogy tanulás nélkül is kiváló lesz.
Végül nem sült el túl jól a dolog, nem is tudom, mi történt, csak azt, hogy
minden csupa tinta lett, a feladatlap, a pad,
a padtársam ingje, minden. Eléggé kiborult a tanci.
Most ez a toll sem jelentett
semmit. S bármilyen alaposan megvizsgáltam minden egyes tárgyat, nem találtam
köztük kedvemre valót. Mindegyik egyformán volt fontos, vagyis egyformán nem
voltak fontosak. Aztán, amikor már harmadjára vettem szemügyre szobám minden
egyes szögletét, végre megpillantottam valamit. Az íróasztalon egy egyszerű
fakeretes képet, két piszkos arcú gyerekkel. Az egyik bizony én voltam. A másik
pedig...huhh nevetnem kellett: -Hisz olyan, mint egy fiú! Liza volt. Az én
gyerekkori barátom. Egy igazi barátnő, a szerelmem volt és anyám, az egyetlen
nő. Csak addig nem vettem róla tudomást. Felkeltem, kezembe vettem a képet.
Mintha megelevenedett volna, fülemben hallottam a kacagását. Emlékeztem arra a
napra, amikor a kép készült, kétéve
lehetett. Kint a diófa alatt, ahogy kacagott, ahogy csipkelődött. Akkor először nem a játszótársat
láttam benne, akivel kergetőzni jó, hanem egy igazi nőt. Egy bomba nőt, ahogy a
fiúkkal szoktuk mondani. Különös érzés volt, azóta is érzem, ha meglátom. Akkor
el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Egy idősek voltunk, mégis mindig
azt mondta, hogy éretlen vagyok hozzá képest. Pedig nem voltam, ha mondom.
Megértettem őt, még akkor is, amikor nagyon furcsán viselkedett. Például,
tavaly, amikor bulit rendeztek a felsősök, akkor is nagyon furcsa volt.
Felkértem egy nagyobb lányt táncolni. Igaz, ami igaz, jól elvoltunk. Liza ránk nézett
és kirohant. Utána mentem, sírt, nem akart beszélgetni. Én megértettem őt akkor
is, szavak nélkül is. Féltett attól a lánytól, mert az a lány, olyan nem jóféle
volt. Kár érte, pedig volt esélyem nála. Hát békén hagytam, Liza kedvéért.
Rögtön jobb kedve lett. Szóval értettem a nyelvén. Csak az az egy volt különös
benne, hogy, ha nem is tudta, hogy hova megyek, valami véletlen folytán ő is
odatévedt, pedig tényleg nem tudta, hogy
ott leszek. Ott volt mindenhol, mint egy őrangyal, s én örültem neki.
-
Liza, Liza, mit csinálhatsz most? Vajon
mikor látlak megint? - szomorú lettem kicsit. Liza Afrikába ment a nyárra,
önkénteskedni. Ezt aztán megérteni nem tudtam. Három hete ment el, megígérte,
hogy ír, de azóta még semmi. A francba is, hiányzik. A mellkasomra szorítottam
közös képünket, így aludtam el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)