Ingyen butítás haladóknak! Zso

Az amerikai filmek csöppet sem remek művei között a szőke hajú főhős gyerekek legtöbbször azért siránkoznak, hogy ők: „csak átlagos gyerekek” akarnak lenni, olyan, mint a többi. Sokszor elgondolkodtam, vajon akaratból butítják így a fiatal nemzedéket vagy ez a mérce náluk? Miért akarnak átlagembereket kinevelni, kinek jó ez? Egy biztos, így könnyebb az orruknál fogva vezetni a tömeget, mert a tömegből kivesznek az egyéniségek, nincs vezér lelkület, uniformizmus van, mindenki feltűnésmentes, kényelmes, szürke kiskacsa akar lenni, és csak reméli, hogy vadászszezonba nem rá lőnek. Én úgy látom, hogy napjaink „hasonszőrűsége” divat lett, félrefésült, szemeltakarós, feketehajú „diszkópatkányok” mércéje a trendi. Átveszünk idegen kultúrák, idegen aberrációit, és a szemetet jónak tartjuk. A kihasított farmernadrág nem azért ilyen, mert a gyárba ahol készült kirágták a patkányok, hanem mert minél több látszik valakiből annál menőbb, de ezekre is érvényes, hogy hiába drága rajta a ruha, ha olcsó az ember benne. Hiába van benne a törvényekbe, hogy a szórakozóhelyeken 18-év alattit nem szolgálnak ki alkohollal, de ha megnézel egy buliban készült felvételt, akkor a fél „óvoda” ott van rajta. Mert jó annak, aki eltudja adni az energiaitalt gyerekeknek leakciózva, az ilyen azt szeretné, hogy az iskolába a tej helyet is ilyet kapjanak, mert neki csak a haszon a fontos. Én nem tudom, hogy ebben az újságban kik miről írnak a vallási rovat felszíne alatt, de én nem tudom azt pátyolgatni, hogy szeressük egymást gyerekek, mert akkor minden OK. Az van, hogy egy látszatvilágot próbálunk sokszor fenntartani, amelyben látszólag minden rendben van. De igazából rég darabokra hullott körülöttünk a világ, nemcsak gazdaságilag vagyunk benne nyakig abba a bizonyos valamiben, hanem lelkileg is, és aki ezt nem látja be, az vak. Egyirányú autópálya lett a kereszténység Erdélyben, és vagy nem csinálunk semmit, vagy még annyit sem, lehetőségeinknek még a felszíne alá se ástunk be. Mert kényelmesebb, mint a vitorláinkba befogni ismét a „szelet”. Keveset provokálunk, túl sokat lapítunk, túl sokat hallgatunk, az Élő Isten csak egy távoli kép, esetleg egy karácsonyi képeslappá változott, vagy egy kereszté a többi közül. Hát ébresztő testvérek, vannak még kereső emberek és vannak olyanok is, akik a helyes irányba haladnak, tessék levetni a fekete ruhát, az élet nem egy temetés, az élet egy ajándék, és ha én egy ajándékot kapok akkor az előtt nem „bőgöm ki a köldökömet”, hanem örülök neki. Ezért kell feltenni a kérdést, miért van az, hogy annak ellenére, hogy ennyire képtelenek vagyunk jó példa lenni, Isten mégis ma is, holnap is hisz bennünk. Sokkal jobban, mint mi magunkban. Na de a filmekben, legtöbbször a jó a végén győz, de ezért belead mindent, a maga abszurd módján Chuck Norris legyőzi a vietnámi hadsereget, Steven Seagal, leveri a jakuzát, Jean Claude van Damme meg az orosz maffiát, de beleadnak mindent. Na, belőlünk, erdélyi katolikusokból ez a tűz hiányzik  (a tömegkatolikusokból), olyanok vagyunk, mint a környezetünk, csak szürke, meg fekete autóink vannak, s olyanok vagyunk, mint a táj hóolvadáskor, ez szomorú. Jó lenne motivációként egy kis színt vinni az életünkbe, és nem a megfelelés hegyét mászni unalmunkban s kényszerünkben.

Tömeg / Zso

Van, hogy az élet kész világháború, beszorítva érzed magad életed egy apró kis lövészárkába, és érzed, hogy záporoznak körülötted a golyók, amik napjainkban az élet nehézségei, megoldatlan, sokat halasztgatott gondjai. De én nem így látom, legalább is legtöbbször nem, hogy ennyire rossz lenne, hogy ennyi mindentől kellene elkeseredettek legyünk. Inkább a jó dolgokra próbálok odafigyelni, de azokra sokkal jobban, nemcsak úgy átlagosan és felületesen, hanem szívvel. Persze van, hogy én is aggódom, főleg a nekem fontos emberekért, a barátaimért, szeretteimért, az én szentjeimért. Azt szeretném, hogy ők mindig megtalálják a jó utat, hogy ne legyen átlagosak. Azt írnám le, hogy milyenek ne legyenek. Ne legyenek elsősorban átlagosak, ne legyenek olyanok, mint a tömeg fiatalok, akik isznak, drogoznak, cigiznek, hanem nekik legyen tartásuk, látszódjon, hogy különlegesek, egyediek, és érződjön, hogy Isten jelen van az életükben, és talán ez a legfontosabb. De tudom, hogy akik igazán fontosak, még ha ezeket meg is tennék, akkor sem tudnám nem szeretni őket. Elég sok tömeg tinédzser van, akinek nincs saját gondolata, aki csak megy a többi után, aki nemhogy öltözködni nem tud, hanem gondolkodni sem. Akinek csak az a fontos az életben, hogy szép legyen, annak borzasztóan üres az élete, elég sokszor sajnos a feje is. Mert ezt az állapotot meddig tudja fenntartani? Jó esetben is néhány rövidke évig csupán, és utána, sajnos sokaknak nincsen céljuk, nincs meg az, hogy miért élnek. Aki szeretet nélkül kell felnőjön, annak szomorú a sorsa. Na, de azontúl, hogy megállapítjuk, hogy mik a tények, azt lehet tenni, de ezt is csak szerintem, hogy szeressük jobban az ilyen embereket, álljunk mellettük, figyeljünk rájuk, nyissuk meg a szívünket, adjunk önzetlenül, nem csak számolgatva a szeretetből. Na de természetes, hogy nem olyan könnyű feladat, mint lenyelni a reggeli pirítóst, de megéri. Igazából ezért külön is megéri élni, hogy a szeretettel fertőzzük meg egymást és ne az influenzával. Ez a nagy halhatatlan témák egyike, hogy miként lehet jobban szeretni? Vannak, akik ettől a szótól is félnek, nemhogy attól, amit takar, hogy ki, milyen okból, azt ők tudják, mert megkövesedtek belül, mert kihasználtak, és kihasználódtak vagy csak más miatt, esetleg mert kockázatos. Nos, tényleg az, de lemondhatott volna rólunk Jézus is, és mégsem tette, nos, akkor elég az elméletből, tettekre fel.

Álszentek, vagyunk, sokszor... / Zso

Kedves olvasó, az akolból eltávozott vagy meglépett juh, illetve bárány példabeszéde már nagyon régi történet. De napjainkban inkább 99 lépett az akolból kívülre és egy van, aki árválkodik benne. Nos, az örömhír arra buzdít, hogy meg kell keresni az elcsatangoltat és vissza kell hozni a többi közé. Na de a történet megírása óta teltek már el évszázadok és évezredek és a „gyermek fekvése” is megváltozott. De megnézhetnénk azt is, hogy jelenleg nekünk milyen „aklunk” van? Nem sötét-e? Nem rideg-e? Na és ki az, aki egy ilyen helyen akar ücsörögni, ha ez így van? Nem azt gondolom, hogy egy luxuslakosztályban kellene kényeztetni az embereket a nap 24 órájában, hanem tegyük a mienket biztonságossá, otthonossá, legyen benne egy jó társaság. Érezze az oda betérő, hogy otthon van, ilyen lelkületűvé kell tegyük templomainkat és nemcsak az ünnepek idejére. Itt sokszor azt tapasztalhatjuk a saját házaink tárja környékén, hogy mintha Gyergyó környékén árkedvezmény lenne a fekete ruhákra. Mindenki, aki a templomainkba „bentlakó”, tisztelet a kivétel, fekete ruhában van, mintha temetésre jönne. Na, és a „legjobb”, hogy amikor az ember áldozáshoz járul, akkor az öröm kellene látszódjon az arcán, hiszen az élő Istent fogadja szívébe, de pontosan, mintha a fordítottja történne, a keserűség vagy az álmosság vagy a „belefáradtam, ne zavarjátok a lelkemet”. Van egy tragi-komikus film, a címe: Zombiland, ott láttam hasonló arcokat. Nos, egy olyan ember, aki csak a karácsony nosztalgiája miatt téved be egy templomba, vagy egy fiatal, aki a lázadás jegyében mindent megkérdőjelez, ő egy ilyen feketeruhás, citromarcú „közösségtől” mit várjon el, mit lát, ha az arcukba néz? Gyerekek, ha ez a jövő kereszténysége, akkor jobb lesz egy kis kaját elásni. Ferenc pápa azt mondta, hogy a keresztények legyenek az öröm emberei. Ennek az ellentétét szinte betegesen megszoktuk, templomainkban sokszor olyan fagyos a hangulat uralkodik, mint egy hullaházban. Sehol egy mosoly, sehol az öröm, mindenki feketében, mintha a világ gyászolna. Na, tessék öröm. Még legyen reményed. Ez szinte úgy hangzik, mint egy menet a híres Mike Tyson ellen, aminek lehet sejteni, hogy nem lesz jó vége. Ideje lenne felébredni, testvérem, és jó lenne, hogy megjelenjen kereszténységünk örömteli formája, amelyik a legjobb arcát mutatja, ideje lenne, hogy a templomainkban megjelenjenek a farmernadrágos, bőrdzsekis keresztények, akik színt visznek Isten házába. „Bátorság, ne féljetek”.