Alku egy életre 3-4 rész / Andrea

               Nagymama kopogott az ajtón, erre ébredtem. Ezt nagyon tudtam gyűlölni, de amint belépett, s megláttam kezében a kakaót és vajas kalácsot, már nem is voltam annyira mérges, azt imádtam. Csak azt a halom bogyót ne hozta volna.

 - Reggelizz meg kicsikém! Vedd be ezeket is! Utána beszélgetünk.- mondta nagyikám, s csókot lehelt a homlokomra. Ezt a szokását ki nem állhattam, főleg ha mások előtt csinálta. Férfi vagyok, a fenébe is. Most valamiért mondjuk ez sem zavart. Ránéztem.  A gondterheltségből nem sok olvadt le az arcáról az éjszaka.  Na erre kíváncsi leszek -gondoltam,  s aggódtam is kicsit. Legyúrtam gyorsan a kalácsot, utána a kakaóval a gyógyszereket, s elindultam én is a lépcsőn lefele. Jobb hamar túl esni az ilyen dolgokon.

              Nagyi a konyhában csörömpölt valamit, én elheveredtem a nappaliban a díványon, szédültem kicsit. A díványról éppen belátni a konyhába, szaporán tett- vett, mint mindig. Egyszerűen nincs olyan, hogy ő ne csináljon semmit. Hamar észrevett, megtörölte a kezét, s már ott is volt. Leült mellém. Nyugodtnak látszott.

- Nemsokára érkezik Evelin tanárnő. - kezdte. Ő volt az ének tanárom, bár iszonyatos volt a lehelette, kitűnő zongorista. Ének hangja nem rengette az eget, de az éneklés elméletének és különböző taktikáinak nagy mestere volt, és tanárnak is jó.

- Sajnálkozni jön?- kérdeztem közömbösen.

- Hallgass végig! -Láttam, hogy küszködik a szavakkal. Egyáltalán nem volt a szavak embere. Aztán folytatta:

- Arnold doktor szerint, meg kell kímélnünk téged minden stressztől és fáradtságtól. Azt javasolta, sőt kötelezte, hogy hagyj fel az iskolával egy időre. Szív szorongás a betegséged neve, hallottad te is.-  Elakadt a szava, én sem tudtam, mit mondani. Egy pillanatra szerencsésnek éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy nincs egy időre korán kelés, sem dolgozat, semmi kötelezettség. Aztán jobban belegondoltam és  ideges lettem.       Most először sajnáltam magam, nagyanyámat is sajnáltam. Miért pont velünk történik? Miért még ez is? -kérdeztem magamtól.

- Magántanárra nincs pénzünk, ezt te is tudod. Egyedül az éneklést folytathatod, Evelin potom pénzért vállalja továbbra is az oktatásodat. Nem hagyhatjuk, hogy kárba vesszen az eddigi munkád és a tehetséged.

           Imádta, ha énekelek. Ő meg a hölgyek az imakörből. Folyton szerepeltettek  édességért, aprópénzért. Szívesen is csináltam. A zene iskola is nagymama ötlete volt. Azt mondta, Pavarottit csináltat belőlem- ő volt a nagy kedvence. hiába magyaráztam, hogy Pavarotti tenor, én pedig bariton vagyok, nem számított. Nem is értette, hogy mit jelent az a, ahogy ő mondja "baniton".

- Három éve hallgatom. Én mondom, egyre jobban megy, még én, a botfülű is hallom. Folytatni fogod. Ugye akarod?

- Magamnak énekeljek?- kérdeztem, s addigi sikereimre, a tapsviharokra, dicséretekre gondoltam.

- Nekem énekelj Edi és a szüleidnek, akik ha hiszed, ha nem, hallanak! Izgatott lett ettől a kijelentésétől. Felállt, s gyorsan elkezdtek kapkodni megint szorgos kezei. Néztem ráncos arcát, szürke haját. Mennyi mindenen túl van már, mennyi mindenkit elvesztett már, s mégis tud nevetni. Nincs az a jó, amit nem érdemelne meg. Mivel tudnám én megörvendeztetni? Egyedül azzal, ha énekelek. Hát énekelni fogok, döntöttem el. Felugrottam egyszerre, odaléptem, átöleltem.

- Tudtam, hogy folytatod. -mosolyodott el.

Szerettem volna még mondani valamit, de lépések hallatszottak a verandáról. S már kopogtak is az ajtón. Nagyi engedte be, a tanárnő volt az.

- Endi fiú, vége a lustálkodásnak, sok dolgunk van!- ezzel robogott be.  Semmi "hogy vagy?" sem "úgy sajnálom!", immedias res, ezt kedveltem benne talán a legjobban. Épp erre volt szükségem.

- Hozhatok egy kávét? -hízelgett nagyi.

-Szó sem lehet róla, először a lényeget!- fordult hozzám ismét. -Kicsi Eduárd! -mindig becézgetett. Hozd gyorsan a tavalyi kottáidat, az összes egyházi művet! Koncerted lesz.

- Koncert? Mikor? De Arnold doktor...- hebegtem.

- Pszt! A kottákat! Futás!- hajthatatlan volt. Csaknem rohantam fel a lépcsőn. Nagyi fejcsóválva szólt utánam:

- Na, azért épp annyira nem siet a néni.

                Egyszerűen felkorbácsolódtak az érzelmeim, hihetetlen lázt éreztem. Tudtam jól, második fiók, piros mappa, ott találom azokat a kottákat. Schubert Ave Mariaja, aztán mise részletek, Pergolesi Stabat Matere, s már inaltam is lefele.

 Lihegve értem a nappaliba, Evelin már a zongoránál ült. Alig értem oda, fejével intett, hogy most ne kérdezzek! Belém szorította a szót. Már kezdte is a skálát:egy terc, szext, aztán oktáv, nona. Hű, de kifárasztott. A szokásos C most alig- alig lett meg.

- Gyakoroljuk még!- mondta. Gyere, pihenj meg! Leültem a fotelra. S mintha hallotta volna gondolataimat, kezdte:

-  Ma reggel beszéltem Márk atyával. Egy jótékonysági eseményt tartanak, a templom javítási munkálataira gyűjtenek. Gondoltam, te szívesen énekelnél. Meg is állapodtunk hetven- harminc százalékban. -Jó kis business- kacsintott. Pontosan két hét múlva lesz.

- Máris? Annyi idő semmire nem elég. -kissé kétségbe estem.

- Eljövök addig minden másnap. Egyébként is már tudod. Pompás lesz.

Egészen beleéltem magam, az a harminc százalék igen csak csábító volt. Falun adakoznak ilyesmire az emberek, főleg ha azt más is látja. Lesz bevétel, talán még a fehér kosztümre is futja belőle, álmodoztam.

- Agnus Dei! -sikítva ébresztett fel korrepetítorom. Folytatódott a próba.

              Így teltek  a felkészülés napjai, Evelin hajtott, én énekeltem, a nagyi aggodalmaskodott.

                                                                 ***

              A koncert előtti nap volt. A próba simán ment, sőt élveztem, bíztam magamban. Trilláimmal együtt szaladt ki belőlem minden negatív érzés. Evelin is megnyugodott, lassított. Még a kávét is elfogadta, miután átvettük az összes darabot.

              Nagymamával a kanapén foglaltak helyet, én velük szemben ültem a kék fotelban. Csak most láttam, milyen ízléstelenül öltözik. Még sosem figyeltem, de most, huhh nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azon gondolkoztam, vajon férjhez megy-e valamikor. Ha igen, ki lesz a férje? Elképzeltem a rajz tanárt, a kis szemüvegest. Nevetnem kellett, ha belegondoltam, a két művészlélek. Végül is mindketten közelítették már a harmincat.

            Nagyinak folyton eszébe jutott valami, kirobogott tejszínért, még valami süteményért. Ilyenkor csak pislogtam a tanárnőre, olyan együgyűnek éreztem magam, nem tudtam, mit mondani. Egyetlen közös témánk az éneklés volt, arról azonban már beszéltünk eleget.

 Dél fele járt, amikor  elköszönt. Kissé fáradtnak éreztem magam, kimerített az utóbbi pár nap. Szóltam nagyinak, hogy ebéd előtt ledőlök kicsit. Felmentem a szobámba. Ebben az órában a napsugarak még nem érintették az ablakomat, így nagyon kellemes volt az idő bent. A közel negyven éves polgári ház vastag falai védtek a számomra csaknem elviselhetetlen egyre emelkedő fokoktól. A méregzöld bársony sötétítőt is behúztam. A sötét, hűvös szoba igazi idill volt a pihenésre.

          Percek múlva már aludtam. Még álmodtam is, anyámról. Mindig szőkének láttam álmomban, pedig tudom, hogy barna volt, gesztenye. Apám pedig fekete, épp mint én.

 A konyhában voltunk, ő háttal állt nekem, mosogatott talán. Én a konyhaasztalnál ültem, szerettem volna odamenni, de nem bírtam megmozdulni, mintha nem az enyémek lettek volna a lábaim. Beszélt is hozzám, de nem fordult meg:

 - Melyik ingedet vasaljam a koncertre?- ezt kérdezte.

 Felébredtem. Verelytéktől gyöngyözött a homlokom, a szám is kiszáradt. Már bántam, hogy egy pillanatra is becsuktam a szemem. Nagyon felkavart ez a kis látomás. A hétköznapokban nem sokat gondoltam rájuk.  A nagyi pedig mindenben megpróbált kárpótolni, persze az nem ugyanaz. Emlékszem, amikor elmesélte, hogy mi történt, nagyon fájt. Azóta megszoktam, hogy nincsenek.

             Öt éves voltam, amikor elveszítettem őket. Piaci árusok voltak, a kertben megtermelt zöldségeket, gyümölcsöket árusították mindenhol a környéken. Nem volt könnyű foglalkozás az övék. Épp ilyen meleg júniusi nap volt az is, amikor reggel bepakoltak az autóba és elmentek. Nem jöttek vissza többé.

         Feküdtem az ágyamon, haragot éreztem. Azt kérdeztem magamtól, mit már oly sokszor: miért nem ültem ott én is az autóban velük? Miért nem vittek magukkal épp aznap? Gyűlöltem emiatt őket. Felültem, hogy egy pohár vizet töltsek, reszketett a kezem az indulattól. Ahogy kinyújtottam a karom a kis polc fele, villámként sújtott mellkasomba a fájdalom. Nem tudtam levegőt venni, éreztem, hogy kihagy, nem ver  a szívem. Mozdulatlanul vártam, hogy mi történik, indul-e tovább. Megállt körülöttem minden, csak gondolataim cikáztak. Eszméletemet ezúttal nem vesztettem el. Egy pillanatra azt hittem, hogy ott akkor vége van. Valahogy a koncert jutott eszembe. Istenem, gondoltam, csak még azt az egyet engedd meg nekem, csak addig dobogjon még! Nem tudom, hogy hány másodperc vagy estleg perc telhetett el, de egy örökkévalóságnak éreztem. Éreztem, hogy bennem járt a halál. Aztán elmúlt. Visszafeküdtem, még pár percig görcsben volt mindenem, próbáltam felfogni, hogy mi történt.

          Nagymama asztalhoz kiáltott, már harmadjára. Erőt kellett vennem magamon, hogy lemenjek. Nem tudhatja meg, még rövidebb pórázra fogna, s azt sem engedné, hogy énekeljek a templomban.

 - Sápadt vagy fiam! Kéz mosás és ülj gyorsan asztalhoz! Nem ettél ma, hogy is lenne színed.- ezzel fogadott.

          Leültem, túrós tészta volt, azt nagyon szerettem. Nagyi jóízűen falatozott, én kínlódtam most minden egyes falattal. Szerencsére szólt a rádió, így nem volt kínos a csend. Úgy tettünk, mintha mindketten figyelmesen a híreket hallgatnánk. Nem tudom, miért, az öreg lány sem volt beszédes kedvében. Éreztem, ha nem mehetek ki, megfulladok. Azon gondolkoztam, hogy milyen lenne nem lenni. Gyűlöltem mindent. Ha abban a percben tudtam volna, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy ne érezzek többé, megtettem volna.

        Ebéd után rögtön kimentem az udvarra, hátra a diófa alá. Azt reméltem, jót fog tenni a levegő. Azonban rossz helyet választottam. Az a fa részese volt minden fájdalmamnak, örzője minden titkomnak. Egyszerre gyűlöltem és szerettem. Leültem alája, vastag törzse kissé hűtötte hátamat, árnyékában egész elviselhetőnek éreztem a hőséget. Nem akartam gondolni semmire, ahogy jött egy gondolat, engedtem is tovább, nem hagytam magam elkalandozni egyikkel sem. Csak a lélegzetemre figyeltem. Jó terápia volt ez.

            Egy óra telhetett el, amikor úgy döntöttem, sétálok egyet. Beszóltam a nagyinak:

 - Hozzak valamit a boltból?

 - Ne maradj soká!- ez volt a válasz.

        Elindultam lefele az úton, annyira nem számított, hogy merre megyek. Ballagtam lassan, nem sokan jártak,  nem is bántam. Végül is megállapodtam, a templom fele vettem az irányt. A templomkertben a harangozó épp a virágot cserélte ki a feszület előtt. Ahogy meglátott, félre kapta a fejét. Biztos voltam benne, hogy lát. Én is így szoktam csinálni, ha nagyon nincs kedvem valakihez. Mekkora baromság.

 -Szép jó napot!- szóltam oda még azért is. Felém biccentett fejével, motyogott valamit, s olyan gyorsan elkezdett kapkodni, mintha a világot igyekezne megváltani.

 A templom nehéz tölgyfa ajtóit alig volt erőm betolni. Hátam mögött súlyosan huppant, kirekesztve a hőséget, kívül hagyva minden emberit. Mintha egy másik világba léptem volna be.

                Szerettem ezt a templomot. Sokat jártunk ide, főként régen, amikor még azt hittem, ha hétről hétre végig hallgatom a szentmisét, már jó katolikus vagyok. Szerettem ezt a klasszicista egyszerűséget, a tömjén kesernyés, fojtogató szagát és szerettem azt a szagot, amit a padok leheltek ki magukból. Letérdeltem, de nem tudtam imádkozni.  

            A nap már el-eltűnt a dombok mögött, mikor hazafele indultam. Vége fele járt még egy nap.

Alku egy életre / 2rész by Andrea

              Meglepődtem, amikor nagyanyám a kórház előtt egy taxiba tuszkolt. Ő a gyaloglásra esküdött. Az jót tesz a vérkeringésnek, a szívverésnek, a légzésnek- vallotta, szóval mindennek. Most mégis örültem, hogy nem kell a megállóig gyalogolni. Fáradtnak éreztem magam, egyébként is nálunk fele fülledt volt a júniusi levegő. Mindössze néhány percet kellett várnunk az indulásig. A nagy poros busz duzzanatig megtelt a gyárakból haza igyekvő munkásokkal.

          Legalább fél hat volt, mire hazaértünk. Nem volt kedvem bemenni. Leültem a ház előtti kis padra. A napsugarak már az udvar túlsó végét csiklandozták akkor.  Aztán mégis az emeletre mentem, a szobámba. Lerúgtam a cipőm, az ágyamra vetettem magam. Majdnem biztos voltam benne, hogy rögtön elalszom. Aludni akartam, nem tudni semmiről. Tudtam, ha ébren maradok, az következik, hogy végig kell gondolnom, hogy mi volt és mi lesz. Ezt most nem akartam. Nem akartam belegondolni, hogy mi következik holnap. Az igazat megvallva, féltem a változástól, minden ember fél.

         Szóval nem bírtam elaludni. Ezért azt csináltam, mit kölyök korom óta mindig, hogy álomba ringassam magam.

  Néztem körbe a szobámban, minden apróságot megfigyeltem, s megpróbáltam egy értékrendi sorrendet felállítani a személyes tárgyaim között. Ha bele gondolok, szinte mindig valami más volt a legfontosabb. A fél szemű barna mackó, a kis vonat, aztán a focista gyűjteményem, a piros szájhermonika, néhány kotta. Lényegében mindig az, ami éppen a legújabb. Rendszerint a játékos polcommal kezdtem a szemlét, most is. Most azonban nem láttam egyebet, mint kacatot, persze nem túl rég még ölni tudtam volna értük. Az iróasztal következett, néhány könyv, kották, a nagyapámtól öröklött ezüst bevonatú toll, az mindig értékes volt számomra. Volt idő, hogy azt hittem, varázserővel bír. Emlékszem, negyedikben azzal akartam írni a földi dogát. Bíztos voltam benne, hogy tanulás nélkül is kiváló lesz. Végül nem sült el túl jól a dolog, nem is tudom, mi történt, csak azt, hogy minden csupa tinta lett, a feladatlap, a pad,  a padtársam ingje, minden. Eléggé kiborult a tanci.

              Most ez a toll sem jelentett semmit. S bármilyen alaposan megvizsgáltam minden egyes tárgyat, nem találtam köztük kedvemre valót. Mindegyik egyformán volt fontos, vagyis egyformán nem voltak fontosak. Aztán, amikor már harmadjára vettem szemügyre szobám minden egyes szögletét, végre megpillantottam valamit. Az íróasztalon egy egyszerű fakeretes képet, két piszkos arcú gyerekkel. Az egyik bizony én voltam. A másik pedig...huhh nevetnem kellett: -Hisz olyan, mint egy fiú! Liza volt. Az én gyerekkori barátom. Egy igazi barátnő, a szerelmem volt és anyám, az egyetlen nő. Csak addig nem vettem róla tudomást. Felkeltem, kezembe vettem a képet. Mintha megelevenedett volna, fülemben hallottam a kacagását. Emlékeztem arra a napra, amikor a kép készült,  kétéve lehetett. Kint a diófa alatt, ahogy kacagott, ahogy csipkelődött.         Akkor először nem a játszótársat láttam benne, akivel kergetőzni jó, hanem egy igazi nőt. Egy bomba nőt, ahogy a fiúkkal szoktuk mondani. Különös érzés volt, azóta is érzem, ha meglátom. Akkor el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Egy idősek voltunk, mégis mindig azt mondta, hogy éretlen vagyok hozzá képest. Pedig nem voltam, ha mondom. Megértettem őt, még akkor is, amikor nagyon furcsán viselkedett. Például, tavaly, amikor bulit rendeztek a felsősök, akkor is nagyon furcsa volt. Felkértem egy nagyobb lányt táncolni. Igaz, ami igaz, jól elvoltunk. Liza ránk nézett és kirohant. Utána mentem, sírt, nem akart beszélgetni. Én megértettem őt akkor is, szavak nélkül is. Féltett attól a lánytól, mert az a lány, olyan nem jóféle volt. Kár érte, pedig volt esélyem nála. Hát békén hagytam, Liza kedvéért. Rögtön jobb kedve lett. Szóval értettem a nyelvén. Csak az az egy volt különös benne, hogy, ha nem is tudta, hogy hova megyek, valami véletlen folytán ő is odatévedt, pedig tényleg nem tudta, hogy  ott leszek. Ott volt mindenhol, mint egy őrangyal, s én örültem neki.

- Liza, Liza, mit csinálhatsz  most? Vajon mikor látlak megint? - szomorú lettem kicsit.         Liza Afrikába ment a nyárra, önkénteskedni. Ezt aztán megérteni nem tudtam. Három hete ment el, megígérte, hogy ír, de azóta még semmi. A francba is, hiányzik. A mellkasomra szorítottam közös képünket, így aludtam el.