A film ajánlóban: A Monostor és a God Is a Bigger Elvis c. fantasztikus filmeket találjátok.

Terhek alatt / Zso

Vannak napok mindenki életében amikor az emlékek és a múlt fájdalmai maguk alá terítnek minket. Amikor az emlékek annyira erősek, hogy nemhogy kibúvót nem látsz de még  a lelked is árnyékban van. Ilyenkor kell minden főszálba belekapaszkodni ami előre visz, és nemhagy a múlt rabságába bennünket. Sokszor úgy éljük meg az életet mint egy háborút hisz tele vagyunk veszteségekkel, fájdalmakkal és terhekkel. Ha ilyenkor nem tudunk valakibe belekapaszkodni, a lélek sötétje széttépi belsőnket, és akkor semmiféle medikus gyógyszere vagy kuruzsló elixírje nem tud segíteni. Más gyógyír kell ilyenkor a léleknek, valaki akinek közelsége gyógyító hatással van ránk. Akinek van ilyen az életében annak már van olyan kincse amit sem a moly sem rozsda nem tesz tönkre. Az emlékek mégis hű kísérőtársak életünk folyamán, csak az a kérdés, hogy a fényeseknek vagy a sötéteknek engedjük, hogy betakarjanak vagy kivilágítsanak minket. Így van amikor letesszük a tollat, amikor az író nem ír, a zenész nem zenél, a bohóc nem mulattat. Vagyunk így nem is kell tagadni, de ilyenkor álljunk meg és határozzuk el, hogy most már elég az önsajnálatból, végre tegyünk is valamit azért, hogy az életkedvünk fellobbanjon, mert az élethez kell valamilyen szenvedély, hisz nélküle élni sem lehet. Valahol mindenkinek meg kell tanulni, hogy nem szabad engedni, hogy bármi elvegye kedvünket az élettől, az túl értékes ahhoz, hogy ezt bárkinek megengedjük. Fel kell vonni életünk leeresztett árbocára a vitorlát és kifeszíteni és menni tovább a cél felé. Az élet túl kalandos ahhoz, hogy belesavanyodjunk, vagy, hogy ne tudjunk kihozni belőle valami sokkal jobbat. Valaki egyszer azt mondta: „ne várj el senkitől semmit”, igaz így nem ragaszkodunk senkihez, de ha ezt mindig betartjuk lassan egy gépezet leszünk amelynek nincsen szíve és amit csak olajozni kell és teszi a dolgát. Lassan az emberek mellékesek lesznek nekünk és csak alkatrészei életünknek. Én nem ilyen életet akarok, a szeretet túl drága kincs minthogy lemondhatnánk róla, túl értékes, hogy nélküle kellene éljünk önszántunkból és túl nagy élmény, hogy megfoszthatnánk magunkat tőle. Szeress ameddig csak tudsz mert ez az amivel beírod magadat mások életébe és remélhetőleg az élet könyvébe is.

Azok az utolsó száz méterek... / Andrea

S mint a maratoni futók, úgy  állunk gyakran mi is a délibábként meg-megvillanó célvonal előtt, megfogyatkozott erővel, lihegve. Utolsó méterek...  Most kellene igájától megszabaduló vad paripaként ügetni előre. Fáradságot nem ismerve, önmagunk sem kímélve hágni át egyik után  a másik akadályt. Nem adva esélyt a gondolatnak, mely feltenné a kérdést: mi értelme? Válaszul persze a múlt kudarcai szolgálnának, mígnem egymásra halmozódó múltbeli bukások gátat szabnának az akarásnak. Eddig sem sikerült, most miért sikerülne? A szívünkben pattant szikra, ami a starthoz tuszkolt, már egyre halványabban ég. Csak pislákol, emlékeztetve, hogy voltak álmaink. Ki bíztatna, ha mi sem hisszük, hogy ökölbe szorított kézzel megvívott küzdelmeinknek volt értelme? Amikor mi sem hisszük, hogy amiért küzdünk, az jó.

  Elbizonytalanodva, önmagunkba vetett hitünktől meginogva, mielőtt feladnánk, talán érdemes megkérdezni magunktól: Hiszek-e a saját jóságomban? Hiszem-e, hogy ki tudok tartani elhatározásaim mellett? S nem utolsó sorban, hiszem-e azt, hogy ha más ember lennék,  tudnék hinni abban az emberben, aki valójában vagyok?