Vannak pillanatok amikor az
értékeinkért és a hitünkért ki kell állni, amikor el kell indulni egy úton
amely a biztos cél felé vezet bennünket. Valahogy így indultam az idei évben én
is Csíksomlyó felé. Egy meghatározott kéréssel amit el akartam vinni a szívembe,
egy döntéssel és egy kérdéssel. Akik csak ülnek életük elefántcsont tornyába és
onnan mutogatják az irányt azok sohasem fogják megérteni és megérezni, hogy mit
érez egy zarándok. Úgy gondolom, mindegyikünk életében vannak ilyen utak
amelyek örömmel töltenek el bennünket, amikor együtt vagyunk jelenlegi és
jövendőbeli barátainkkal, amikor az út és a cél jobban összekovácsol bennünket.
Ilyenkor az ember megérez valamit abból, hogy milyen emberré is kellene váljunk
igazán. Valahol az úton megsejtjük, hogy mi Isten elgondolása rólunk. Sajnáltam
azokat akik zenedobozokkal felszerelve jöttek, és hagyták, hogy a világ még itt
is utolérje őket. Nem akartam a vezetők szerepét átvenni, mert akkor nagyon
hamar kijózanítottam volna őket, hogy miért is vagyunk itt! De az idén nem ez
volt a szerepem és így a katonai fegyelem elmaradt. Talán nem is baj, az utóbbi
években talán túlzottan megszoktam, hogy én vagyok a „parancsnok” és szeretek
is meg tudok is úgy viselkedni. Talán most volt az ideje ezt abba hagynom. Van,
hogy megtörténnek ezek a szerepcserék az életünkben, szükség van erre, mert ha
nem úgy hozzászokunk egyik-másik szerepünkhöz, hogy azt képzeljük, hogy azok mi
magunk vagyunk. Az idei zarándoklaton mondták is néhányszor, hogy csendben
vagyok, és nem szokták meg. Kell a csend, a legjobb ötletek tárháza és forrása.
Kellenek a zajmentes napok amikor csendben vagyunk, ilyenkor feltöltődünk. A
zarándoklatot én nemtudom széjjelválasztani, útra és érkezésre, nekem a kettő
egy, egymáshoz tartozik, mert számomra csak így teljes. Büszke vagyok azokra
akik végig kitartottak, akik oda és vissza is megtették ezt az utat. Adja
Isten, hogy mindenkit közelebb vezessen egymáshoz, hogy feltudjuk ismerni a
különbözőségek ellenére egymásban a testvért.
