Produkálok tehát vagyok! / Zso

Mai korunk életszlogenje hangzik így. Mert ha elismerést, előrelépést akarsz akkor neked is hasítanod kell egy szeletet a csörtetés tortájából, mert ritkán vágnak önként neked egy szeletet. ÉS ez így van még a vallás köpönyege mögé bújt emberek életében is, vagy pont az övékbe még jobban amikor a hamis szerénység, titkolt önimádat és a rangok vagy címek begyűjtése elveszi a figyelmüket a legfontosabbról, arról akinek egyszer szolgálatába álltak. Vajon én, hogy vagyok mindezekkel, mennyire szoktam belebetegedni abba ha nem értékelik képességeimet, tetteimet? Ilyenkor gondolj arra, hogy TE kinek is dolgozol, kinek állsz a szolgálatában!? ÉS elég ha ő hálás érte és ha megfizet neked.

ÉS ha 30-60 év múlva már nem tudsz annyit teljesíteni akkor elveszik életed értelme?

Utóhang (Utóima): Uram tudom, hogy végtelenül türelmes vagy, én meg végtelenül türelmetlen, jó lenne hát ezt a két dolgot egy födél alá hozni, hogy az embereid fizetségének csekkjét ne pont az örök élet kapuját őrző angyal nyújtsa át, hanem szerényen megelégednék ha már itt felvehetném az előleget de csak tőled. by

Tavaszt hozók / Andrea

 

 Alig köszöntött be a március, s a városi köztereket, az útszéli járdákat a tavasz apró hirnökei díszítik. Hóvirággal, tulipánnal, illatos jácinttal csalogatnak vásárlásra az árusok.

  Nőnap előtti napon kora délelőtt szálltam fel egy városi autóbuszra. Egészen kellemes, napsütéses napnak ígérkezett. Ablak mellé ültem, velem szemben egy idősödő házaspár foglalt helyet. A hölgy kosztümöt és csinos kalapot viselt, az úr elegáns rendruhát, sétabotot tartott a karján. Egymás kezét fogva utaztak. Kellemes volt ez a látvány. Beszélgettek.

 - Menjünk ma valahova máshova- mondta a férfi.- Modortalan volt a kiszolgáló az utóbbi alkalommal.

 - A nyugdíjazásod óta ebbe a kávéházba járunk, eddig nem volt baj. Azt a tejeskávét szereted, amit ott adnak. Emlékszel, első alkalommal?- nevettek mindketten.

 - Nőnap alkalmából meghívlak egy krémes süteményre, ma inkább egy cukrászdába menjünk.

 - Csak holnap van a Nőnap.

 - Ki tudja, mi lesz holnap...

 Ugyanabban a  megállóban szálltunk le. A nagy tömegben egy pillanatra a hölgy szem elől vesztette férjét. Kiváncsi voltam, mi fog történni, időztem egy kicsit. Figyeltem. Megpillantottam a bácsit, amint egy árushoz lépett. Felesége nem vette észre, szemével még mindig kereste. Egy perc telhetett el, amikor a férj egy csokor apró hóvirággal lépett feleségéhez, kedvesen átölelték egymást. Mint egy első randevú... S a körülöttük rohanók rájuk pillantva egyenként mosolyodtak el.

 Ők tudnak élni, gondoltam. Mi nem találjuk a helyünket. Ha épp nem rohanunk valahová, unatkozunk. A színházak üresek, a legjobb könyveket nem olvastuk, ezernél is több barátunk van (a facebookon), de mi unatkozunk.

 Ők lehetnének a példaképeink, a nagyérdemű hatás- vadász, csinált sztárok helyett. Az emberek, akik köztünk élnek, akik hosszú éveken át szeretetben kitartottak egymás mellett, akik nem a holnapban élnek a ma helyett, akik maguk keresik meg az élet látszólag apróságokban rejlő örömeit.