2013. június 27., csütörtök

Bármi! Mindegy! Nekem 8! És a nem érdekel testvériségről! / Zso



Bizonyára mindannyian hallottuk ezeket a szavakat már. Leginkább olyankor használjuk őket amikor valami nem igazán érdekel, esetleg azt mondjuk, hogy csak legyen valahogy, mert a történő dolog nem érint igazán közelről minket. Nos én elmondom, hogy miért nem szabad ezek a szavak egy katolikus ember „szótárába” benne legyenek. Azért nem szabad ezek legyenek életünk fő mozgató rugói mert ha tőlünk „bármi” történhet vagy megtörténhet akkor sok tettünkért nem vállalunk felelőséget. Márpedig napjainkban nagyon sokan bújnak a névtelenség állarca mögé, rengeteg honlap, fórum, blog, újság megadja az olvasóinak a lehetőséget, hogy egy-egy szaftos cikkre megírják véleményüket, természetesen a névtelenség állarca mögé bújva.  Ők csak tálalják az áldozatot és a tömeg intézi el őt, és mindenki szépen mossa kezeit. Ilyenkor a gerinctelenek nagy hada mint éhes dögevő hiénák vetik rá magukat azokra akik tesznek valamit, egyesek csupán azért, hogy senki ne tudjon haladni ha ők nem tudnak, illetve mert mindenki eredményét azonnal a sárba akarják rántani. Napjainkba jól tudjuk, hogy nem könnyű eredményeket elérni, rengeteg akadályba ütközünk legyen az nevelés, oktatás, politika, közélet stb. A piramisokat sem egy nap alatt építették, és ezt mégis milyen sokan elfelejtik! A nekem nyolc kezdetei pedig szerintem visszanyúlnak egy olyan ember életébe aki egyszerűen döntésképtelen, ebből a mindössze 8 dologból sem tudja kiválasztani, hogy neki melyik a jó. Pedig amikor egyetemet választunk sokkal több lehetőség áll a rendelkezésünkre mintha csak nyolc egyetem lenne a világon, amikor társat választunk magunk mellé akkor észrevesszük, hogy nemcsak nyolc ember van a világon, egy komoly étterembe nemcsak nyolc étel szerepel az étlapon stb. Sokkal több dologból kell kiválasztani a jót mint nyolc, és mégis sokszor milyen nehéz. Amikor leginkább vagyunk érdektelenek másokkal szemben sokszor akkor ártunk nekik a legnagyobbat. Mert nemcsak az követ el bűnt aki valami rosszat tesz hanem az is aki nem teszi meg a jót a kellő időben. Meg kell tanuljunk felelősebben élni. Ez rajtunk múlik, ezt helyettünk sem a politika, sem az unió, sem az önkormányzat nem teszi meg, ezt csak mi tudjuk megtenni. Azért kell az élet napos oldalát választani ezek helyett a sablon monológok helyett mert így tudjuk észrevenni, hogy hol van szükség a mi segítségünkre. Így lesz nem mindegy számunkra, hogy a mellettünk élő, tényleg él-e vagy hal! A kérdés csupán az, hogy merünk-e ezért tenni?

2013. június 25., kedd

Alku egy életre- /kisregény/Andrea

Kedves olvasóink! Andrea egy kisregénnyel lepett meg minket, fejezetekre bontva közöljük majd, fogadjátok nagy szeretettel. Nem bánnánk ha ennek fényében bővülne az olvasók köre ebben azzal is segíthettek, hogy megosszátok ti is itt-ott!



                                                                                                                   Alku egy életre
               Tizenhét éves voltam, amikor megszülettem. Kinyitottam a szemem, csak fényt láttam, vakító fehérséget. Arra gondoltam, vajon már az első neoncső is így világított? Feküdtem, s majd megőrültem az idegességtől, nem jutott eszembe a fickó neve. Ki a fene találta fel a neoncsövet?
 Nagyanyám hajolt fölém, mindvégig ott ült az ágyam mellett.
  - Endi!- szólított meg.
  - William Crookes.- sikítottam fel győztesen. Hát persze, hogy ő.
  - Endi beszélnünk kell!- szólított meg olyan hangon, melyen eddigi életem során mindössze egyszer szólt hozzám, s melyről tudtam, hogy bizonyára változást hoz. Nagy változást. Egyszer már beszélt hozzám így, ilyen hanglejtéssel. Jól emlékszem arra a napra, öt éves voltam. A kertben játszottam, a diófa alatt. Hatalmas vihar készülődött. Nagyanyám kijött, leült mellém, s így beszélt:
 - Endi! Többé nincsenek szüleid. Apád s anyád, én vagyok.- ugyanaz a szorongás volt a hangjában. Ez az asszony, akit azelőtt csak nevetni láttam, akkor a könnyeivel küszködött. Én nem sokat értettem az egészből, de akkor éreztem először a mellkasomban azt az átkozott szúrást. Haragomban lábammal eltiportam a kis műanyag traktort, a legkedvesebb játékomat. Nagyanyám ölébe emelt, szemembe nézett, s még ennyit mondott:
 - Nagyanya vigyáz rád.
Most, a kórházi ágyamnál is ugyanazzal a kétségbeesett tekintettel nézett rám, s tudom, bár szótlanul, de azt mondta most is: vigyázok rád.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt.
- Ezután minden másképp lesz- folytatta. Nem járhatsz iskolába! Jobban oda kell figyelnünk rád.
             Halvány emlékfoszlányok suhantak át elmémen: reggel, iskolabusz, tömeg, sok-sok ember. Megértettem.
Néztem nagymamát, s sajnáltam. Igazán sajnáltam. Megint neki jutott a piszkos munka. Neki kell  közölnie, azt ami végül is engem hidegen hagy.
- Súlyos beteg vagy fiam. Nem gyógyítható.
            Hidegen hagyott valóban. Mi változott? Eddig is tudhattuk, csak épp nem mondta ki senki. Ahányszor éreztem azt a kiállhatatlan nyomást a mellkasomban, mindig tudtam, hogy valami nincs rendben. Na és aztán? Mi jöhet még?
Az orvos lépett be. Nagyanyámon láttam, kissé megkönnyebbült.
- Nos, öregharcos, hogy érzed magad?- kérdezte Arnold doktor, akihez, bavallom, már volt szerencsém néhányszor. Felnéztem mindig erre a folyton csipkelődő öreg úrra, no nem azért, mert közel két météres volt. Most úgy tűnt, ő is zavarban van. Szánalmasnak éreztem ezt az egészet. Nem értettem, hogy eshet ennyire kétségbe egy ekkora ember.         Nézte a kórlapomat, s nagyokat rántva őszülő bajszán össze-vissza beszélt valami angina pectorisról. Szív szorongás, ismételgette fejcsóválva. Nem értettem miért van úgy oda. Aztán végül csak annyit fogtam fel az egészből, legalábbis annyit tartottam fontosnak, hogy "most pár napra hazamehetsz". Nagyi fogta az iskolatáskámat, én levetettem a molyírtó szagú köppenyt, s kiséltáltunk a nagy fehér ajtón, mint annyiszor.

2013. június 21., péntek

Tudunk változni? / Zso



Sokszor még a legjobb barátaink sem ismernek eléggé. Ijesztő lehet évtizedek elmúltával rádöbbenni erre, pedig sokszor így van. Amikor azt mondják, te ilyen meg ilyen vagy, nem tudsz megváltozni, jól tudom, hogy bizonyos helyzetekben, hogy viselkedsz stb. Beskatulyáznak, nem akarják engedni, hogy más legyél. Akkor mutasd meg leginkább, hogy képes vagy rá. Hogy TE tudsz jobb lenni, hogy nem engeded, hogy megmondják milyen vagy hanem, olykor meglepsz mindenkit, hogy meg mered mutatni az igazi arcodat. Mert lehet, hogy amit mindennap viselsz az iskolában, az egyetemen a munkádban, a foglalkozásodban, a hivatásodban, az kevesebb mint ami te vagy. Ne engedd meg magadnak azt a luxust, hogy olyan légy mint amilyen a „baráti köröd”, mert eleve az ilyen körökbe csak azokat fogadják be akik egy dallamot fújnak a többivel, akik mennek arra amerre a legelső megy és akik azt fogadják el saját gondolatuknak ami valaki más gondolata. Te ne légy átlag, mert Isten nem ilyennek akar. Több van benned és több is vagy annál, eredeti légy és ha kell inkább egyedi, ne feltűnő hanem kitűnő. „Én nem táncolok amíg nincs zene és nem vakarózom amíg nem viszket” idézet az emlékezz a titánokra című filmből. Van, hogy a kezdeményezés zászlaját nekünk kell előre vinni mert más ezt nem fogja helyettünk megtenni.

2013. június 5., szerda

Miattunk ilyen a világ? Zso



Egyszer egy hegyi faluban egy szent szerzetes jelent meg, beállt a gyerekek csoportjába játszadozott velük, bukfencezett nekik, mókázott velük. Egy édesanya gyerekét kézen fogva nézte egy darabig majd így szólt gyermekéhez: fiacskám nyugodtan odamehetsz ehhez az emberhez, mert ez egy szent. Amikor a gyermek odament a szerzetes így szólt hozzá, gyermekem mit szeretnél csinálni? Nem tudom mondta a gyermek, mit akarsz mit csináljak! A szerzetes így folytatta, te mond meg mit szeretsz csinálni. Hát szeretek bújócskázni felelte a gyermek. A szerzetes így szólt, hát akkor bújócskázz Istennel, mert Isten a legjobb játszótárs. by A. de Mello
Kedves olvasók, kedves barátaim, talán mindannyiunk gyengesége, bűne, hogy azt hisszük, Isten unalmas. De igazából pont fordítva van. Azért unalmas az életünk mert nincsen benne helye Istennek. Mert szeretjük nélküle élni az életünket. Hiszen ha Isten szerves része az életünknek akkor az élet már egy sebes vizű patak nem pedig egy olyan tó amelyben lassan csak a döglött békák kuruttyolnak és azok is csak unalmukban. Az idők folyamán lassan a keresztények is elhitték, hogy Isten csak a templomokra korlátozódik, hogy csak addig ér el az ő keze, és nem kijönni onnan, mintha félne a világtól. Igazából nagyon is kint van (és bent is persze)keresi a lehetőséget, hogy felvehesse a kapcsolatot veled, hogy része legyen az életednek és te is az övének. És mi mégis mennyire szeretnénk, hogy „ne zaklasson”. Éljük az életet  a saját magunk által felállított játékszabályok szerint, lelkiismeret furdalásunk kínzókamrájában és eszünkbe se jut sokszor, hogy milyen könnyen megszabadulhatnánk ezektől a belső önmarcangolásoktól és mégis cipeljük magunkkal mintha erre lennénk ítélve. Napjainkban nagy divat a fogyókúra, régen böjt volt a neve, ma méregtelenítésnek vagy rostban-dús étrendnek hívják. A lényeg ugyanaz, koplalsz addig amíg éjszaka a párnádat rágcsálod, azért, hogy leadj néhány kilót mert a jelenlegi divat elképzelése szerint jó alakot akarsz. De mi van a belsővel? Az az igazság testvérek, hogy a lelkünket ami hallhatatlan még jobban böjtöltetjük. Húsvét és Karácsonykor nagy szerencséje van ha sikerül valamit magára szedjen, de az év többi részében kiéheztetjük szegényt. Talán ennek tudható be, hogy lassan minden harmadik tizenéves d.u. 3-kor kiírja a facebook profiljára, hogy: UNATKOZOM! Néhány ajánlat a jólétükben unatkozóknak akik nem tudják, hogy mit is tegyenek a szabad idejükkel: állj neki tanulni-mert aki ilyeneket kiír egy sem lángész. Másodszor ha már tanult, tanultál-menj a kertbe gyomlálni, ha nincs kertetek akkor kérd meg a nagyit, hogy az övét gondozd, ha a nagyinak sincs kérd meg a szomszédot ha neki sincs gyere és mutatok neked, hogy hol működhetsz. Vagy kérdezd meg a szüleidtől az az egyszerű nagyon rövid de annál kedvesebb kérdést: Drága szüleim, mit segíthetek? Hallatlanul örülni fognak ennek. És ötletük is lesz. Régebben az emberek a bálványok rabszolgái voltak, ma a technika rabszolgái! Lassan egy internet őrült, TV-függő és rádió vérkeringésű világban élünk. Ha felülünk egy buszra akkor szinte biztos, hogy az ott utazók jó része az agyát egy kábelen keresztül vagy a rádióra csatlakoztatta vagy telefonon megosztotta, hogy jelenleg, hogy érzi magát vagy az óráján keresztül TV-t néz. Mi kellene használjuk a technikát. Viszont sokan panaszkodnak, hogy egyedül vannak és senki sem veszi észre őket. Félő, hogy az emberi beszélgetés kimegy a „divatból”. Mert lassan sok dolgot eltudunk mondani magunkról szavak nélkül és mégis azt érezzük, hogy egyedül vagyunk. A technika nagyon kevés helyet hagy meg Isten számára. Ha nem kezdünk el tudatosan élni és tenni akkor saját jólétünk rabszolgái leszünk. Ha nem kezdjük el felfedezni és élni a hitünket halottak vagyunk csak nem vettük még észre. Kedves testvér a hithez nem világmegváltó szavak és ötletek kellenek hanem apró tettek egyik napról a másikra. A mai nap volt-e egy olyan tetted aminek köszönhetően jobb lett a világ? Ma volt-e egy jó szavad valakihez? Vagy volt-e egy jó tetted egy idegenhez? Illetve félsz-e jót tenni? Az igazság az, hogy sokszor vagyunk lapos keresztények, és ezért mi magunk vagyunk felelősek, hiszen túl kevés áldozatott merünk vállalni a közösség illetve a jó érdekében. Ha ennek nem kezdünk neki laposak leszünk mint a tonhalas pizza. Merjünk vállalni többet többért.