S mint a maratoni
futók, úgy állunk gyakran mi is a
délibábként meg-megvillanó célvonal előtt, megfogyatkozott erővel, lihegve.
Utolsó méterek... Most kellene igájától
megszabaduló vad paripaként ügetni előre. Fáradságot nem ismerve, önmagunk sem
kímélve hágni át egyik után a másik
akadályt. Nem adva esélyt a gondolatnak, mely feltenné a kérdést: mi értelme?
Válaszul persze a múlt kudarcai szolgálnának, mígnem egymásra halmozódó
múltbeli bukások gátat szabnának az akarásnak. Eddig sem sikerült, most miért
sikerülne? A szívünkben pattant szikra, ami a starthoz tuszkolt, már egyre
halványabban ég. Csak pislákol, emlékeztetve, hogy voltak álmaink. Ki bíztatna,
ha mi sem hisszük, hogy ökölbe szorított kézzel megvívott küzdelmeinknek volt
értelme? Amikor mi sem hisszük, hogy amiért küzdünk, az jó.
Elbizonytalanodva, önmagunkba vetett hitünktől
meginogva, mielőtt feladnánk, talán érdemes megkérdezni magunktól: Hiszek-e a
saját jóságomban? Hiszem-e, hogy ki tudok tartani elhatározásaim mellett? S nem
utolsó sorban, hiszem-e azt, hogy ha más ember lennék, tudnék hinni abban az emberben, aki valójában
vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése