Meglepődtem, amikor nagyanyám a
kórház előtt egy taxiba tuszkolt. Ő a gyaloglásra esküdött. Az jót tesz a
vérkeringésnek, a szívverésnek, a légzésnek- vallotta, szóval mindennek. Most
mégis örültem, hogy nem kell a megállóig gyalogolni. Fáradtnak éreztem magam,
egyébként is nálunk fele fülledt volt a júniusi levegő. Mindössze néhány percet
kellett várnunk az indulásig. A nagy poros busz duzzanatig megtelt a gyárakból
haza igyekvő munkásokkal.
Legalább fél hat volt, mire hazaértünk. Nem
volt kedvem bemenni. Leültem a ház előtti kis padra. A napsugarak már az udvar
túlsó végét csiklandozták akkor. Aztán
mégis az emeletre mentem, a szobámba. Lerúgtam a cipőm, az ágyamra vetettem
magam. Majdnem biztos voltam benne, hogy rögtön elalszom. Aludni akartam, nem
tudni semmiről. Tudtam, ha ébren maradok, az következik, hogy végig kell
gondolnom, hogy mi volt és mi lesz. Ezt most nem akartam. Nem akartam
belegondolni, hogy mi következik holnap. Az igazat megvallva, féltem a
változástól, minden ember fél.
Szóval nem bírtam elaludni. Ezért azt
csináltam, mit kölyök korom óta mindig, hogy álomba ringassam magam.
Néztem körbe a szobámban, minden apróságot
megfigyeltem, s megpróbáltam egy értékrendi sorrendet felállítani a személyes
tárgyaim között. Ha bele gondolok, szinte mindig valami más volt a
legfontosabb. A fél szemű barna mackó, a kis vonat, aztán a focista
gyűjteményem, a piros szájhermonika, néhány kotta. Lényegében mindig az, ami
éppen a legújabb. Rendszerint a játékos polcommal kezdtem a szemlét, most is.
Most azonban nem láttam egyebet, mint kacatot, persze nem túl rég még ölni
tudtam volna értük. Az iróasztal következett, néhány könyv, kották, a
nagyapámtól öröklött ezüst bevonatú toll, az mindig értékes volt számomra. Volt
idő, hogy azt hittem, varázserővel bír. Emlékszem, negyedikben azzal akartam
írni a földi dogát. Bíztos voltam benne, hogy tanulás nélkül is kiváló lesz.
Végül nem sült el túl jól a dolog, nem is tudom, mi történt, csak azt, hogy
minden csupa tinta lett, a feladatlap, a pad,
a padtársam ingje, minden. Eléggé kiborult a tanci.
Most ez a toll sem jelentett
semmit. S bármilyen alaposan megvizsgáltam minden egyes tárgyat, nem találtam
köztük kedvemre valót. Mindegyik egyformán volt fontos, vagyis egyformán nem
voltak fontosak. Aztán, amikor már harmadjára vettem szemügyre szobám minden
egyes szögletét, végre megpillantottam valamit. Az íróasztalon egy egyszerű
fakeretes képet, két piszkos arcú gyerekkel. Az egyik bizony én voltam. A másik
pedig...huhh nevetnem kellett: -Hisz olyan, mint egy fiú! Liza volt. Az én
gyerekkori barátom. Egy igazi barátnő, a szerelmem volt és anyám, az egyetlen
nő. Csak addig nem vettem róla tudomást. Felkeltem, kezembe vettem a képet.
Mintha megelevenedett volna, fülemben hallottam a kacagását. Emlékeztem arra a
napra, amikor a kép készült, kétéve
lehetett. Kint a diófa alatt, ahogy kacagott, ahogy csipkelődött. Akkor először nem a játszótársat
láttam benne, akivel kergetőzni jó, hanem egy igazi nőt. Egy bomba nőt, ahogy a
fiúkkal szoktuk mondani. Különös érzés volt, azóta is érzem, ha meglátom. Akkor
el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Egy idősek voltunk, mégis mindig
azt mondta, hogy éretlen vagyok hozzá képest. Pedig nem voltam, ha mondom.
Megértettem őt, még akkor is, amikor nagyon furcsán viselkedett. Például,
tavaly, amikor bulit rendeztek a felsősök, akkor is nagyon furcsa volt.
Felkértem egy nagyobb lányt táncolni. Igaz, ami igaz, jól elvoltunk. Liza ránk nézett
és kirohant. Utána mentem, sírt, nem akart beszélgetni. Én megértettem őt akkor
is, szavak nélkül is. Féltett attól a lánytól, mert az a lány, olyan nem jóféle
volt. Kár érte, pedig volt esélyem nála. Hát békén hagytam, Liza kedvéért.
Rögtön jobb kedve lett. Szóval értettem a nyelvén. Csak az az egy volt különös
benne, hogy, ha nem is tudta, hogy hova megyek, valami véletlen folytán ő is
odatévedt, pedig tényleg nem tudta, hogy
ott leszek. Ott volt mindenhol, mint egy őrangyal, s én örültem neki.
-
Liza, Liza, mit csinálhatsz most? Vajon
mikor látlak megint? - szomorú lettem kicsit. Liza Afrikába ment a nyárra,
önkénteskedni. Ezt aztán megérteni nem tudtam. Három hete ment el, megígérte,
hogy ír, de azóta még semmi. A francba is, hiányzik. A mellkasomra szorítottam
közös képünket, így aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése