Beszéljek vagy hallgassak? Beszélni ezüst hallgatni arany? Vagy nem?

Korunk nagy betegsége a kedvtelenség, az életkedv elvesztése, vagyis amikor már sokminden nem okoz örömet mert befásulunk. Senki nem szereti ezt az életérzést de ennek ellenére sok fiatal lelkében is ott van. De igazából mi magunk is nagyban felelősek vagyunk ennek kialakulásáért amikor ülünk a szobánk mélyén és unjuk magunkat, ahelyett, hogy kimennénk a friss levegőre és barátainkat nemcsak telefonon hívnánk fel, hanem keresnénk a személyes kapcsolatot velük. Az életet olyan mind a terített asztal szükséges hozzá a só és a bors is. Mert nélkülük nem ízletes az élet.  Remélem mindenki érti a célzást aki olvassa. Az élet nem egy akvárium ahol díszhalként, kell forogj faltól falig hanem inkább az óceán ahol bármerre megindulhatsz, hogy betöltsd a személyes történetedet. És azok az igazán bátrak akik merik feszegetni saját képességeik határait és nem fáradnak bele ebbe. Akik tudják, hogy létezik  élet a számítógép képernyőjén kívül is, és merik azt is élni, akik nemcsak az avatarok törpevilágába vannak otthon hanem a friss levegőn is. Ha szürkék a hétköznapok akkor meg kell bennük keresni a szépséget, mert van benne. Nem azért színtelen a világunk, mert sok a poros szürke tömbház a városokban hanem azért mert az emberek túlzottan azzal vannak elfoglalva, hogy gyűjtsenek és túl kevéssé azzal, hogy meghallgassák egymást. Szomorú tapasztalatom, hogy nagyon sokan nemtudják kivel megbeszélni a mindennapjaikat, ha mégis belecseppennek egy jó beszélgetésbe elvannak ájulva, hogy az milyen jó is lehet és ezt soha nem gondolták volna. Igazából arra is nagy szükség van, hogy meghallgassuk egymást. De ha félünk véleményezni egy rövid cikket, ha csak lapítunk mint az a „valami bizonyos” a fűben. Akkor ne várjuk el, hogy majd valaki kitalálja a gondolatomat és segít a problémám megoldásában. Mert én sem vagyok gondolat olvasó és mások sem azok. Erről ennyit.