Alig köszöntött be a március, s a városi
köztereket, az útszéli járdákat a tavasz apró hirnökei díszítik. Hóvirággal,
tulipánnal, illatos jácinttal csalogatnak vásárlásra az árusok.
Nőnap előtti napon kora délelőtt szálltam fel egy városi autóbuszra.
Egészen kellemes, napsütéses napnak ígérkezett. Ablak mellé ültem, velem
szemben egy idősödő házaspár foglalt helyet. A hölgy kosztümöt és csinos
kalapot viselt, az úr elegáns rendruhát, sétabotot tartott a karján. Egymás
kezét fogva utaztak. Kellemes volt ez a látvány. Beszélgettek.
- Menjünk ma valahova máshova- mondta a
férfi.- Modortalan volt a kiszolgáló az utóbbi alkalommal.
- A nyugdíjazásod óta ebbe a kávéházba járunk,
eddig nem volt baj. Azt a tejeskávét szereted, amit ott adnak. Emlékszel, első
alkalommal?- nevettek mindketten.
- Nőnap alkalmából meghívlak egy krémes
süteményre, ma inkább egy cukrászdába menjünk.
- Csak holnap van a Nőnap.
- Ki tudja, mi lesz holnap...
Ugyanabban a
megállóban szálltunk le. A nagy tömegben egy pillanatra a hölgy szem
elől vesztette férjét. Kiváncsi voltam, mi fog történni, időztem egy kicsit.
Figyeltem. Megpillantottam a bácsit, amint egy árushoz lépett. Felesége nem
vette észre, szemével még mindig kereste. Egy perc telhetett el, amikor a férj
egy csokor apró hóvirággal lépett feleségéhez, kedvesen átölelték egymást. Mint
egy első randevú... S a körülöttük rohanók rájuk pillantva egyenként
mosolyodtak el.
Ők tudnak élni, gondoltam. Mi nem találjuk a
helyünket. Ha épp nem rohanunk valahová, unatkozunk. A színházak üresek, a
legjobb könyveket nem olvastuk, ezernél is több barátunk van (a
facebookon), de mi unatkozunk.
Ők lehetnének a példaképeink, a nagyérdemű
hatás- vadász, csinált sztárok helyett. Az emberek, akik köztünk élnek, akik
hosszú éveken át szeretetben kitartottak egymás mellett, akik nem a holnapban
élnek a ma helyett, akik maguk keresik meg az élet látszólag apróságokban rejlő
örömeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése