Sáros, esős, utcasarok,
lámpafényes homálysátor, dzsessz harsona kicsengése oszlatja a sötétséget!
Hárman mentünk egy kopott ruhás reményvesztettség, egy magába zárkózott örömpacsirta
és egy elfáradt cirkuszi akrobata nyugdíj előtt! A kopott dzsessz harsona
hangját követve belöktük a homályfürdőjébe lapuló orosz kártya partik legendás
sírhelyét az ivót ahol „az úri közönség táncol”. Bent négyen ültek, mind sötéten
fénylő szemekkel, és egy összeomlott kártyavár lelkületével. Várták a szebb
jövőt. De az éppen nem erre járt. Ekkor valaki, egy kéz a semmiből egy virágot
tett a színpad szélére, és az a kis árvácska szelíden megfürdött a cigaretta
vulkáni füstjében és a legyek dorolta falilámpa halovány fényénél elkezdte szépségével
szép lassan hirdetni a reményt egy olyan helyen ahová az angyalok is csak a
világvége után ezer évvel mernék betenni a lábukat szélcsendben és akkor is
csak zárás után. És azt hirdette, hogy: mindig van remény és mindig van egy
igaz testvér, vagy kettő ezen a árva világon aki meghallgat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése