Andrea: Arcok, álarcok

 Törvényszerűség lenne, hogy az emberek

álarcot viselve lépnek fel az élet karneválján? Valóban, a

karneválok erről szólnak. Itt király lehet a szolga, merész a

 félénk és szép a rút. De miféle karnevál ez, melyen sorsok

 dőlnek, s melyen a felhőtlen nevetések közé könnycseppek

ékelődnek?

  Álarcot viselünk embertársaink előtt, önmagunk előtt.

 Pajzs lehet ez? Volt egy óvatlan pillanat, amikor az élet

 egy útvesztőjében elvesztettünk önmagunkat,  a lényünket.

 Álarcot ragadtunk, mert épp menőnek kellett lenni, vagy

hősnek, de valamiképpen másnak, másmilyennek. Aztán sietni

 kellett, s az az egyébként is kényelmes, presztízsünkön

nagyot dobó valami végleg az arcunkra tapadt. A hétköznapjaink

 álarcává lett.  Míg az önbecsapás szintjére nem jutottunk.

Szerepjátékok. Belefogtunk, hát játszanunk kell, mindenkinél

jobban. Mert ugye nem várhatjuk el mások őszinteségét, ha mi

nem játszunk tiszta lapokkal, lássuk be- abszurd lenne.

 Nem könnyelműség ez? Egy életet kaptam a kezembe, s nem adok

neki karaktert, csak úgy van, amőbaszerűen. Nem fáradozok

azon, hogy elkészítsem az utat, melyen biztos léptekkel

haladhat. S ezt hívom én szabadságnak. Egy állszabadságot

teremtek, elhitetem magammal, hogy ez jó nekem, hogy a

magam életét élem, hogy ez az életutam. Kit akarok becsapni?

 Ha valóban így van, miért kell az a farmer, ami a kirakatban a

barátnőmnek nagyon megtetszett? Miért akarok újra elmenni arra

 a helyre a "barátaimmal", ami rossz emlékeket ébreszt

bennem? Miért nem olvasom azokat a könyveket, amelyek

szórakoztattak, de egyik vagy másik szerint unalmas? Miért

hordom úgy a hajam, ahogyan a többiek, amikor tisztában vagyok

vele,hogy nekem nem áll jól? S a külsőségektől eltekintve...

Miért nem merem a szemébe mondani, hogy mit érzek iránta?

Miért nem merem vállalni a világ legtermészetesebb dolgát?

Szégyellnem kéne? Ki ítélhet el azért, amit érzek vagy

gondolok?

 Még mindig azt gondolom, hogy  a saját életemet élem?

Saját eszméim szerint, a szívemre hallgatva? Vagy inkább...

Beálltam a sorba, magamra vettem az egyenruhát,álarc mögé

bújtam s hagyom, hogy vezessenek, cserébe pedig játszom.

Eljátszom azt, amit elvárnak tőlem.

 Megfelelni, elvárásoknak eleget tenni, boldognak lenni,

szabadnak lenni... ne várd ezt!

De akkor mit kéne tenni? Igazán egyszerű. Merj egyedül lenni

 önmagaddal. A mindennapok zajából szúrd ki a dallamot,melyet

hallgatva megtalálod azt, amit keresel. Mert Valaki dolgozott

ezen, fényt nyújtott benned, mely lámpásoddá lesz, életed

során. S lámpásod fényében megtalálod önmagad, az igazi ént,

aki egyedi, értékes, s nem utolsó sorban önmaga.