Vannak emberek, akik sorsszerűen, vagy
valamiféle véletlenszerű találkozás által az életünk részévé válnak. A kisfiú a
játszótérről, a szomszéd kislány, a sarki üzletben dolgozó elárusító gyereke,
az előttem ülő srác. Találkozunk egyszer, aztán havonta, hetente, naponta, majd
ráeszmélsz, hogy úgy nevezed őt: barátom. Ők kísérnek minket életünk végéig,
vagy életünk valamely szakaszán, olykor néma árnyékként. Ajándékba kapjuk őket,
s egészen jól megszokjuk, hogy ott vannak nekünk, ők, a barátaink.
Aztán sorsdöntő pillanatok következnek, az
elválás pillanata. Jelenetek, zokogás, könnyelmű ígéretek. Új idők jönnek, új
kalandok, új emberek, s lassan feledésbe merül egy vagy másik arc, név, egyén.
Mi történt? Egyszerűen csak így kényelmesebb, érzéseink, ragaszkodásunk
enyhült, s többé már nem köt össze minket a közös veszély.
Az átlagosok átlagos életét éled, csak úgy
röpül a fejed fölött az idő. Aztán egy nap, rendszerint egy langyos vasárnap
délután, egy váratlan érzés kérezkedik be lelked kapuján. Egy érzés, magával
hoz egy képet, egy elmosódott arcot, egy feledésbe merült nevet, egy egykor
sokat játszott dallamot.
Hiányzik. Hiányzik a nevetése, hiányzik, ha
haragos, a bölcsességei, a kérdései is. Valójában, mindig ott volt veled, a
gondolkozásodban, a döntéseidben, ott veled, lélekben, mert ő a barátod, mert a
barátság nem csupán fizikai kapcsolat. Annál sokkal több... Elhanyagolhatod, elhagyhatod, de ha valóban
méltó a barát megnevezésre, nem veszítheted el, nem haver és nem jó ismerős, ő
a barátod.
Elég néha egy rövidke kis üzenet, alkalom
adtán egy névnapi köszöntő, csak hogy tudja, hogy gondolsz rá, s érezze, hogy
nem vagy idegen. Barát, érték. Akikkel, akikért mindig érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése