Mese marionettekről / Andrea

Iván, a kis marionett bábú a Bella-vita nevű színpad mögött lakott szüleivel. Életük nagy részét a színpadon töltötték társaikkal együtt. Napjaik egyhangúan teltek, naphosszat színjátszást gyakoroltak, úgy ahogy azt zsinórjaik mozgatói, Pénz, Ismeretség és Hatalom igazgató urak diktálták. Kegyetlen urak voltak ezek, már egy jó ideje ők voltak hatalmon, s csak úgy kényük-kedvük szerint táncoltatták a marionetteket. Mégsem lázadt egyikük sem ellenük. Sőt kedveskedtek nekik, s igyekeztek mindenben a kedvükben járni. Egymás között is versengtek, hogy ki tud szebben mosolyogni az urakra, főként Pénz úrra, hisz aki az ő kegyeibe férkőzött, annak a másik két igazgatóval sem akadt többé gondja. Úgy tartották, aki  rámosolyog Pénz igazgató úrra, arra Ismeretség és Hatalom urak mosolyognak vissza. Persze, akadtak, akik nem is ismerték az igazgató urakat, vagy egyszerűen nem voltak hajlandóak szolgálni nekik. Ők voltak azok a bábuk, akik bár a Bella-vita társulathoz tartoztak, de sosem táncoltak a színpadon.  Naphosszat a nézőtéren ültek, még csak zsinórjuk sem volt. Így aztán nem is tartották őket igazi marionetteknek.

   Este, amikor minden fény kialudt, az urak meglazították a zsinórokat, a marionettek pedig visszavonultak függönyeik mögé, hogy lemossák egész napos arcmaszkjukat. Iván ilyenkor gyakran kiszökött a nézőtérre. Szeretett az ott élők között lenni, hallgatni beszélgetéseiket, felhőtlen kacagásukat. Különösen tetszett neki az, hogy itt senki nem figyelmezteti folyton, hogy „vigyázz, jön az igazgató”,”húzd ki magad”, „igazítsd meg a gallérod”. Itt végre szabadnak érezte magát.

  S minél több időt töltött a nézőtéren, annál kevésbé volt kedve visszamenni a színpadra. Körülnézett s nevetségesnek találta a társait arcukra fagyott mosolyukkal. Nem érezte jól magát, úgy érezte nem tartozik közéjük. Mindennap alig várta az estét, hogy zsinórjától megszabadulva ismét új barátaival szaladgálhasson.

 Iván tudta, hogy kisgyerekként nem változtathatja meg a felnőttek világát. De minden este a nézőtér körüli gondolataival ringatta álomba magát. S álmában a színpad nem létezett. Sem színpad, sem zsinórok, sem igazgatók. Csupán egy hatalmas tér, ahol minden bábú egyforma volt, és minden bábú szívből tudott mosolyogni. Iván gyakran látott hasonló álmokat. S amikor ilyeneket álmodott, álmában boldog volt.

  Annyira erősen akarta, hogy megváltozzon minden, hogy képzeletben alkotott egy társat magának, akivel megoszthatta vágyait. S mivel nem akarta többé, hogy Pénz, Ismeretség és Hatalom urak parancsoljanak neki, képzeletbeli társát elnevezte Signore-nak, vagyis úrnak. Bár Signoret nem látta, mégis úgy érezte, hogy valóban hallja és megérti őt. A többi marionett pedig nem értette, hogy Iván miért beszél magában. Azt mondták rá, bolond, így Ismeretség úr is egyre jobban haragudott rá. Azonban Ivánnak ez már nem számított. Nem is ment többé a színpadra. Mindennap leült a nézőtérre, s onnan nézte szánakozóan a táncoló marionetteket. Signore is vele tartott, Iván pedig boldog volt. Úgy érezte, hogy új ura nem csak megérti őt, hanem képes rajta segíteni is, ezért egyik este, amikor visszahúzódott a vörös bársony függöny mögé, így szólt hozzá: Signore! Te vagy a legkedvesebb barátom! Kérlek, te légy parancsolóm! Vezess engem, hisz általad boldog vagyok! És Signore…. A többi marionett, a szüleim…. Had legyenek ők is ilyen boldogok!

 Reggel valami szokatlan zajra ébredt. Kinézett a színpadra, hatalmas káosz uralkodott. A zsinórok össze-vissza bogozódtak, nem irányította azokat senki, a marionettek pedig tétlenek voltak, s egyre csak azt harsogták: Pénz úr megbetegedett, Pénz úr megbetegedett! Így a marionettek nem volt kire mosolyogjanak, s nem mosolyoghatott vissza rájuk egyik úr sem, sem Ismeretség, sem Hatalom. Szép lassan kezdtek kivetkőzni zsinórjaikból, s egymás után elindultak a nézőtér fele. Iván a színpad mögül követte az eseményeket.  Olyannak látta őket, mint még soha. Szabadok voltak, és mosolyogtak, most már igazán, szívből, s leérve a színpadról, egyformák voltak, mindannyian.

  Iván tudta, egy dolog van már csak hátra: bemutatni őket Signore-nak. Hangosan szólt: Köszönöm neked! Valamennyien hallhatták, de már nem gúnyolódott rajta senki. Szívük mélyén tudták, hogy bár maguknak sem merték bevallani, mindnyájan ismerték Signore-t.