Amiről nem esett szó / Andr€a

S hogy mi újat lehet még a karácsonyról mondani? Szeretet és béke, megbánás és megbocsájtás, várakozás és izgalom, ima és csend. A család ünnepe...

Most saját tapasztalataimat szeretném megosztani veletek. Az éveken át elfojtott érzést. Érzések, melyekről talán a szégyen, talán az ünnep szentsége miatt, mindeddig nem ejtettem szót.
  És őszintén remélem kedves olvasó, hogy az általam most megosztott gondolatok valamennyitek számára idegenek, ismeretlenek. Ismeretlenek és elképzelhetetlenek.

 Hogy nem okozott soha és semmi örömet számomra a karácsony, nem igaz. Gyermekként én is felfokozott izgalommal vártam a nagy napot. A karácsonyfát, az ajándékokat a fa alatt, a mákos bejglit. Vártam a gömböcös káposztát. És évről évre vártam a változást, az igazi karácsonyi csodát, amikor minden tett és lépés mögött nincs ott a félelem.

  A kiskori angyalvárás hamar a múltté lett. Ettől kezdve, szép lassan kellett rájönni, hogy a csoda, mint olyan, nem létezik. Hogy a karácsony is csak egy nap, vagy néhány nap az évből. Számunkra annyit jelentett, hogy  kicsit még óvatosabban, még megfontoltabban kell minden szót kimondani, minden lépést megtenni, mert nem tudhattad, hogy az ünnep tétlenégében, melyik robbant ki újabb vitát, amelyből persze győztesen nem kerülhetsz ki. A hatalmassal szemben soha. Hódolni, megalázkodni az alkoholtól bűzös, tiszteletet parancsoló hang előtt. Az ember előtt, aki a bíztonságot kellene, hogy  jelentse családja számára.  Mindez addig tudott fokozódni, hogy egy adott ponton úgy éltük meg az ünnepet, mint kötelességet. Közömbösen. Egyetlen célunk volt: fenntartani a látszatot. A magam részéről, templomba is csak azért mentem, hogy addig is ne legyek otthon. Hogy kicsit csendben legyek, hogy megnyugodjak. De nem igazán tudtam hinni.... szentmisét hallgattam és szentbeszédet, pásztorjátékot néztem és szenténeket énekeltem, és mindvégig másra sem tudtam gondolni: ha lejár, haza kell menni. És összeszorult a szívem. Nem éreztem egy percig sem, hogy karácsony van.

 És ma? Elfáradok év végére, elfáradunk mindnyájan. Már hetekkel a vakáció előtt csoporttársaim csillogó szemekkel a hazautazásról beszélnek, tervezgetik, hogy milyen is lesz az idei karácsony.  Görcsbe rándul a gyomrom. Belegondolok én is: Vajon milyen lesz? Aztán édesanyámra gondolok, a nővéreimre, és hálás vagyok. Hálás, hogy van akiért hazamenjek. Most kis időre ismét együtt visszük az évek során egyre nehezedő, vállunkra roskadó terhet. És hálás vagyok az adventi időszakért. Ez az időszak jelentette számomra az ünnepet.

Hazaérve, reményeimnek utolsó kis foszlányai is szertefoszlanak.Nem változott semmi.  Gyűlölet van bennem, a szeretet ünnepén... Ugyanúgy rettegek, mint kisgyerekként. Pedig lassan felnőtt vagyok. Felnőtt és tehetetlen.

  Hát ilyen is lehet a karácsony....