Nem várt gondolatok / Andrea

Kamaszkorom óta mindig tiltakoztam a karácsony előtti színes díszekben pompázó készülődés ellen. Gyűlöltem az ünnepet megelőző nagy felhajtást, giccsesnek, erőltetettnek éreztem. A csillogó közterek és városközpontok, ablakokból integető Mikulások, csilingelő ajtódíszek- haszontalan, gondoltam, mi eltereli figyelmünket a lényegről, az ünnep igazi értelméről.

  Ma egy kicsit másképp látom. Az első advent, amit nagyvárosban töltök. Még december sem kezdődött el, amikor már elkezdték a város fényben fürdővé varázslását. Itt, most a dekorációk még újszerűbbek, pompásabbak, és most mégsem lázadok ellenük.

  Egyik hétvégén vásárolni mentem a város egyik legnagyobb áruházába. Szemem nem bírt betelni a gyönyörrel. De nem a szemet kápráztató díszítésben gyönyörködtem. Kisgyerekeket figyeltem. Mosolygós, izgatott, követelőző gyerekeket. Azt gondoltam magamban, hiszen boldogok, boldoggá teszi őket a változás, az ünnep mitizált szimbólumai. S látva tágra nyílt szemeiket, én is engedtem magam átadni a hangulatnak. Kerestem egy kevésbé zsúfolt pihenőt, leültem. A hangszórók a jól ismert Jingle bells-t szórták, én csak bámultam a karácsonyfákat, gömböket, gyertyákat, az integető jegesmedvét, a hatalmas plüss mackókat, ajándékdobozokat, s szívtam magamba a karácsony narancsos, fahajas illatát.

 Most kellemesnek éreztem, s talán most először gondoltam azt, hogy minden reklámfogáson és befolyásolni akaráson túl, mindez értünk van. Értünk, hogy még jobban rá tudjunk hangolódni az ünnepre. De mi van az ajándékozással? -tört rám gondolataim kétségbeejtő ellentmondása. Elsőosztályú, drága ajándékokról szól az egész. De hát én is készülök ajándékkal.... s jutott eszembe heteken, sőt hónapokon keresztül nagy gonddal dédelgetett ajándékom, mit egy nagyon kedves barátomnak készítek. Egy dobozt raktam tele apró édességekkel. Már októberben elkezdtem a gyűjtögetést, ha lehetőségem volt rá, amikor vásároltam, mindig dobtam a kosaramba egy cukorkát vagy kis csokoládét. S ahányszor felnyitottam a dobozt, s az egy újabb darabbal bővült,örömmel töltött el. Nem nagy az anyagi értéke, de amíg készült, nagyon sokat gondoltam a barátomra, a szürke hétköznapokon is, nap mint nap- azt hiszem, ettől értékes.

  Lecsillapodtak ismét lelkem válaszokat kereső hullámai. Én, a megvilágosodott sapkámat a szememig behúzva, az ajándékszatyros tömeget kerülgetve, ilyesfajta gondolatokkal indultam az ajtó fele: " Az ajándékozás nem más, mint eszköz, szeretetünk kifejezésének legkézzelfoghatóbb eszköze. Hát nem kreativ?" S hittem abban, hogy ezt mások is így gondolják, s hogy minden egyes drága vagy kevésbé drága ajándék szeretetbe van csomagolva.

 Kiléptem az ajtón. Az idei tél legelső hópihéi álmosan hulltak a földre. Arcomat csípte a hideg, majdhogynem szaladtam hazafelé. Csak egy pillanatra álltam meg, amíg egy szem cukorkát  vásároltam a sarki árusnál.