Alku egy életre- /kisregény/Andrea

Kedves olvasóink! Andrea egy kisregénnyel lepett meg minket, fejezetekre bontva közöljük majd, fogadjátok nagy szeretettel. Nem bánnánk ha ennek fényében bővülne az olvasók köre ebben azzal is segíthettek, hogy megosszátok ti is itt-ott!

                                                                                                                   Alku egy életre

               Tizenhét éves voltam, amikor megszülettem. Kinyitottam a szemem, csak fényt láttam, vakító fehérséget. Arra gondoltam, vajon már az első neoncső is így világított? Feküdtem, s majd megőrültem az idegességtől, nem jutott eszembe a fickó neve. Ki a fene találta fel a neoncsövet?

 Nagyanyám hajolt fölém, mindvégig ott ült az ágyam mellett.

  - Endi!- szólított meg.

  - William Crookes.- sikítottam fel győztesen. Hát persze, hogy ő.

  - Endi beszélnünk kell!- szólított meg olyan hangon, melyen eddigi életem során mindössze egyszer szólt hozzám, s melyről tudtam, hogy bizonyára változást hoz. Nagy változást. Egyszer már beszélt hozzám így, ilyen hanglejtéssel. Jól emlékszem arra a napra, öt éves voltam. A kertben játszottam, a diófa alatt. Hatalmas vihar készülődött. Nagyanyám kijött, leült mellém, s így beszélt:

 - Endi! Többé nincsenek szüleid. Apád s anyád, én vagyok.- ugyanaz a szorongás volt a hangjában. Ez az asszony, akit azelőtt csak nevetni láttam, akkor a könnyeivel küszködött. Én nem sokat értettem az egészből, de akkor éreztem először a mellkasomban azt az átkozott szúrást. Haragomban lábammal eltiportam a kis műanyag traktort, a legkedvesebb játékomat. Nagyanyám ölébe emelt, szemembe nézett, s még ennyit mondott:

 - Nagyanya vigyáz rád.

Most, a kórházi ágyamnál is ugyanazzal a kétségbeesett tekintettel nézett rám, s tudom, bár szótlanul, de azt mondta most is: vigyázok rád.

Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt.

- Ezután minden másképp lesz- folytatta. Nem járhatsz iskolába! Jobban oda kell figyelnünk rád.

             Halvány emlékfoszlányok suhantak át elmémen: reggel, iskolabusz, tömeg, sok-sok ember. Megértettem.

Néztem nagymamát, s sajnáltam. Igazán sajnáltam. Megint neki jutott a piszkos munka. Neki kell  közölnie, azt ami végül is engem hidegen hagy.

- Súlyos beteg vagy fiam. Nem gyógyítható.

            Hidegen hagyott valóban. Mi változott? Eddig is tudhattuk, csak épp nem mondta ki senki. Ahányszor éreztem azt a kiállhatatlan nyomást a mellkasomban, mindig tudtam, hogy valami nincs rendben. Na és aztán? Mi jöhet még?

Az orvos lépett be. Nagyanyámon láttam, kissé megkönnyebbült.

- Nos, öregharcos, hogy érzed magad?- kérdezte Arnold doktor, akihez, bavallom, már volt szerencsém néhányszor. Felnéztem mindig erre a folyton csipkelődő öreg úrra, no nem azért, mert közel két météres volt. Most úgy tűnt, ő is zavarban van. Szánalmasnak éreztem ezt az egészet. Nem értettem, hogy eshet ennyire kétségbe egy ekkora ember.         Nézte a kórlapomat, s nagyokat rántva őszülő bajszán össze-vissza beszélt valami angina pectorisról. Szív szorongás, ismételgette fejcsóválva. Nem értettem miért van úgy oda. Aztán végül csak annyit fogtam fel az egészből, legalábbis annyit tartottam fontosnak, hogy "most pár napra hazamehetsz". Nagyi fogta az iskolatáskámat, én levetettem a molyírtó szagú köppenyt, s kiséltáltunk a nagy fehér ajtón, mint annyiszor.