A jó hangulat életünk velejárója,
mégis érdekes, hogy egyeseket miért nem látunk soha boldognak vagy mosolyogni.
Az is igaz, hogy az élet sokszor úgy nehezedik a vállunkra, hogy egyből a földig,
sőt még mélyebbre nyom minket. Vajon mi kell, hogy az ember lerázza a magába
zárkózottság álarcát?! Elég egy kiadós buli, vagy egy átmulatott éjszaka,
vagy, hogy „irodalmi zsargonba” fejezem ki: tépjük szét az agyunkat,
attól jobb lesz a helyzet? Bizony nem lehet csak úgy lerázni az emberre
rátelepedett mosolytalanságot. Kell valami az életben aminek örülhetünk, kell
valami és valaki aki reményt ad. Túl kell látnunk önmagunkon, az olyan ember
aki elsősorban mindig észreveszi akár a legkisebb problémáit és nehézségeit az
könnyen elfelejt mosolygós lenni. Nem szabad szűk kis világunk vagy életünk
központi alakjává lennünk csak, nem szabad olyan emberré válni aki úgy éli az
életet mint egy Robinson kalandot (egyedül). Na most mondhatnád, hogy na erről
pont te papolsz :), de
sorry bébik soha nem voltam és nem is leszek egyedül. Tudod a boldog ember, nem
egy nagy társaság miatt boldog akik körülveszik vagy nem veszik körül. Az belülről
jön, valahonnan nagyon mélyről, és egy nagyon jó érzés. Keresd magadban és
másokon segítve meg is találod. Na léptem hunyni, jó éjt mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése