Történet: Édesanya, avagy mindennapjaink hőse / Andrea

Esős őszi délután volt, az elefánt méretű esőfelhők rátelepedtek a tócsákat kerülgető járókelők lelkére is. Én a városközponti buszmegállóban várakoztam, az embereket néztem, lehangoló volt. Azt kívántam, bárcsak egy hatalmas szél fújná el az összes felhőt, s a mögülük előbukkanó nap csalna ismét mosolyt ezrek arcára. Persze ez akkor és ott lehetetlennek látszott.

Egy kisfiú érkezett a megállóba, lehajtott fejjel, hegedűjét vonszolva maga után. Leült a velem szemben levő padra, ekkor jöttem csak rá, ismerem őt. Áronnak hívják, egy iskolába járunk. Órámra néztem, még legalább húsz perc buszom érkezéséig. Odamegyek, gondoltam, hátha jobb kedvre derülök egy kis beszélgetéstől. Amint közeledtem felé, egyre inkább az volt a meggyőződésem, hogy sír.

-          Szervusz Áron! –szólítottam meg. Sírt, valóban. Hatalmas kék szemeivel hegedűjének tokját bámulta, szemüvege alól kövér könnycseppek hulltak a tokra. - Mi történt veled?- kérdeztem.

A fiú csak megrázta a fejét, s zaklatottan kabátja zsebében zsebkendőjét kereste.

- Nem szeretnéd elmondani? Talán tudok segíteni.- erőltettem rá tenni akarásomat.

- Nem tudsz segíteni- mondta, s kijelentését nagy, fájdalmas sóhaj kísérte.

- Rendben van- súgtam, s elindultam egy éppen megüresedett pad felé. Pár másodperc telhetett el, Áron felállt, s sietős léptekkel elindult felém.

- Hármast kaptam földrajzból- hebegte.

Te jó ég, gondoltam, hát emiatt? S mosolyodtam el kissé gúnyosan.

-          Ne butáskodj! A következő alkalomra többet készülsz, egy- kettőre kijavítod. Hosszú még a félév, ezért igazán ne keseregj!- s ekkorra nevettem már.

-          Meg fognak verni.

-          Áron, ez hülyeség. Kit vernek meg manapság jegy miatt? Ugyan ki verne meg?

-          Engem. Édesapám.

-          Butaság.

-          Te nem érted- kezdte a mesélést. Mindig megver, ha rossz jegyet kapok.

-          Ah, egyszerű- vágtam közbe. Nem mondod el neki, majd ha kijavítottad,

már nem fog haragudni érte.

-          Azt nem lehet. Mindennap ki kell raknunk az ellenőrzőnket az asztalra. Ötre ér haza, édesanyám pedig fel kell olvassa, hogy milyen jegyet kaptunk aznap- szepegte a fiú, félelem és gyűlölet között.

-          És ha édesanyád nem olvasná fel?

-          Akkor…. Őt veri meg.- hangja elcsuklott, s hangos zokogásba kezdett.

Gyűlöletet éreztem, s azt, hogy tehetetlen vagyok, ökölbe szorítottam a kezem, s könnyeimmel küszködve átöleltem a fiút.

-          Áron, figyelj rám! Ma nem fogsz megverődni. Hidd el nekem, jó? El tudod nekem hinni?

-          De hát mindig…

-          Nem! Nem! Ma nem! Bízz bennem!

A fiú szemében kis reménysugár jelent meg: - Jó, rendben van, de…

- Nincs de! Ma megúszod, higgy nekem! – magam sem tudtam mit készülök tenni. Menjek el hozzájuk, beszéljek az apával? Hisz lényegében semmi közöm hozzá, hogy vonhatnám felelősségre? Csak azt tudtam, hogy ígéretet tettem, s abban a percben semmit nem szerettem volna jobban, minthogy ez a mindössze 13 éves fiú aznap ne verődjön meg, s ne verődjön meg soha többé, és persze az édesanyja sem. Saját erőmből csak egy dolgot tehettem: imádkozni, kérni a Jóistent, aki számtalanszor megmutatta végtelen jóságát, s hittem benne, hogy megmutatja aznap is.

Keserű füst töltötte be az állomást, buszom fülsüketítő robajjal foglalta el peronját.

-          Mennem kell! Kérlek, ne félj!

Áron zsebkendőjével szemeit törölte, csak intett fejével. Én pedig egyre távolodtam tőle, elkeveredve a járműre tolongó emberek között. Már-már felléptem a küszöbre, amikor a fiú hangját hallottam, amint a nevemen szólított. Hátrafordultam, s szájáról ezt olvastam le: Köszönöm!

Felültem a buszra, kivételesen egy idegen ember mellett foglaltam helyet, hogy ne kelljen senkivel sem társalognom. Szomorú voltam, végtelenül szomorú. 16:45… már nincs sok idő. Becsuktam a szemem, kezeimet összekulcsoltam, s elkezdtem a magam imáját. Öt óra volt éppen, amikor leszálltam. Ebédemet szótlanul fogyasztottam el, másra sem tudtam gondolni. Mikor újra az órára pillantottam, az 17:47-t mutatott. Már vége van, gondoltam.

Másnap már az első szünetben Áront kerestem tekintetemmel az iskolaudvaron futkosó gyerekek között. Mikor végre megpillantottam, odamentem hozzá, izgatottan szólítottam meg:

-          Szia Áron! Tegnap?

-          Tegnap?- értetlenkedett. Aah, megúsztam, mondta természetesen.

-          Hogyan történt?

-          Egyszerűen csak édesanyám nem olvasta fel.

-          Értem, örülök! –és tényleg örültem kimondhatatlanul.

Áron már szaladt is tovább hatalmas tízóraijával. Én az ég felé néztem, és könnyes szemmel suttogtam: köszönöm!

Megértettem, sok mindent megértettem. Arra a szőke asszonyra gondoltam, arra, akit szinte naponta látok az utcán, akire ezek után csodálattal tekintek. Az asszony, aki önzést nem ismerve önmagát lett volna képes feláldozni gyermekéért.

Áron története édesanyáink olykor láthatatlanban működő tetteit példázza. Édesanyák… nem születnek költemények róluk, nem beszél róluk a média, nem magamutogatással ízesített világmegváltásra törekednek, és mégis hősök, a mi hőseink, mindennapjaink babérkoszorús hősei.