Legalább egy hete nem láttam a napot. És ma
végre megjelent. Korábban végeztem az egyetemen, s úgy döntöttem, sétálok egy
keveset a parkban, mielőtt hazafele venném az irányt.
Ragyogó idő van, hosszú napok óta először. Csak a parkban lévő színesbe
öltözött gesztenyék, s az alattuk szőnyeget képző avar árulkodik arról, hogy
november közepe van.
Szemem nem bír betelni a látvánnyal. A
játszótéren ricsajozó gyerekek, babakocsit toló anyukák, szerelmes fiatalok,
fotózkodó diákok, sétálgató mamák és taták - csupa élet, lélekemelő. És vannak
a szemlélők, akik csupán helyet foglalnak egyik vagy másik padon, nézelődnek, s
a gondolataikkal játszanak talán- én is közéjük tartozom.
A
tóhoz érek. Kiválasztok egy padot, leülök, kabátomat lesimogatja hátamról az
őszi nap. A kacsákat nézem, amint mohón kapnak a partról érkező zsömle után.
Figyelmemet gyerek hang vonja magára: - Nagymama, had adjam nekik a
tízóraimat! Gyönyörű kettőbe font hajú kislány szalad, nyomában nagymamájával.
A nagymama igazít egyet unokája szoknyácskáján, majd leül mellém, a kislány
pedig nagy izgalommal nekilát a kacsák csalogatásának. Hátra- hátrafordul: -
Nézd ezt nagymama, de szép! Ugye megvan még a másik kifli? Láttad nagymama,
hogy elkapta? S nevet, mint egy kis tündér. A nagymama egyik szemével a
Szabadságot olvasgatja, a másikat le sem véve a kislányról.
Fél
óra telhetett el így, amikor a kisleány üres tízórais zacskójával szalad
felénk: - Most már az összes kacsa jól lakott. - kiáltja nevetve. S az asszony
kézen fogja az ugráló kis tüneményt, így indulnak a város fele. Én egyre csak
nézem a két távolodó alakot, s közben az én nagymamámra gondolok…
Emlékképek
jelennek meg szemem előtt. Gyermekkorom foszlányos emlékképei. Születésnapok,
családi összejövetelek, találkozók. Nagymamámat látom magam előtt, amint a
konyhában sürög- forog, elkészítve a legfinomabb és legtökéletesebb
süteményeket. Emlékszem, alig ült le közénk, mindig azon igyekezett, hogy
vendégei kedvében járjon. S közben mindig mosolygott, egyedi humorával folyton
megnevettette a társaságot.
Aztán
az egészen közel múltra gondolok. Nem sokkal több, mint egy hónapja vagyok
csupán egyetemista. Emlékszem, amikor a költözéshez készülődtem, naponta olykor
többször is szólt a telefonom: 10 tojás elég lesz? Milyen lekvárt pakoljak? A
töltött paprikát ugye szereted? Mibe pakoljam a süteményt? S végül, amikor már
búcsúzni mentem, s hogy az utolsó fagyasztott leveseket elhozzam, még mindig
hatalmas csomag várt rám: tejföl a töltött káposzta mellé, olaj, mert az az
egyetemista zsebéhez drága, egy jókora frissensült házikenyér, hogy ne kelljen
vásárlással kezdenem, még egy kis süti, s a legvégén markomba dugott zsebpénz,
ami részéről igen gyakori. Majd, ahogy a kapun kiléptem, utánam szólt: -A
templomba járásról, ne feledkezzél el!
-ezt akkor és ott meg is fogadtam.
Mindössze egy hónapja vagyok itt, de az otthoniakkal fejüket összedugva,
már kétszer is küldtek csomagot, s a táska mindkétszer rejtett egy elkülönített
részt, mely nagymamám sajátos kis csomagját tartalmazta, s melyet mi magunk
között a román nyelvből átvett „cadou”-nak nevezünk. Egyik nap más számról
hívtam mamámat, mert nem volt egységem, miután leraktuk a telefont, fél óra sem
telhetett el, üzenetem érkezett, valaki feltöltötte a kártyámat. Az én
fantasztikus nagymamám.
Végtelenül hálás vagyok neki, s ha egyszer nagymama leszek magam is,
ilyen nagymama szeretnék lenni. Életkedvvel teli, fáradságot nem ismerő,
nevetgélő, szeretetreméltó, (legfinomabb ételeket készítő), csodálatos
nagymama.
Legalább egy hete nem láttam a napot, legalább egy hete nem látta a
lelkem sem. De ma végre megjelent benne egy fénysugár, mely bearanyozta egész
napomat, s bearanyozza az egész életemet és a körülötte élők életét. Egy
fénysugár, melyet én úgy nevezek: nagymamám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése